Kidölt immár sok ép, erős,
Ki velem indult és haladt;
Kevés itt fenn az ismerős:
Oh, mennyivel több föld alatt!
Reményem - elzárt völgy-fenék,
Nincs onnan út, kivezető;
Emlékezet üdítne még -
De az meg egy nagy temető.
Ott fekszenek távol, közel;
Egy-egy külön sír jeleli
Futó harcban hol estek el -
Mint a Horácok elleni.[1]
S én a pályán vagyok ma még,
Leggyöngébb a futók között;
Fenntart egy szálnyi tartalék,
Bár testem és lelkem törött.
Még elkerült ásó, kapa -
S tán engem a sors arra tart,
Hogy visszanézve, mind csupa
Sirhalmot lássak, ravatalt.
Most a tiédet hantolák:
Im, tőlem is rá egy göröngy!
Oh! hitte volna egy világ,
Hogy te elébb bucsút köszönj?
Egy nap derült volt rád s reám:
Nem várhatál még keveset?...
De sírunk sem lész messze tán,
Ha bölcsőnk oly közel esett.
(1877 aug. 25)
Forrás: Arany János összes költeményei
Arany János - KORTÁRSAM R. A. HALÁLÁN
