A MEGTALÁLT KISLÁNY

Bús szülők éjen át
Keresik Rykát:
A mély völgy hallgatag,
Sír a sivatag.
Búval epedtek,
Jajtól rekedtek,
Kéz-kézben hét napon
Bolygnak vad utakon.
Hét éjjel alszanak
Szívszorító árny alatt,
Álmukban sír a lány,
Éhségtől halovány,
Úttalan úton lép,
Tévelyg a képzelt kép,
Elhalón sír, jajong,
Gyengülve csak bolyong.
Kél nyugtalanságból,
Szorongó alvásból
Szegény anya sírva,
S lába már nem bírja.
Búövezett asszonyát
Ura viszi tovább,
S előttük keresztbe
Egy oroszlán teste.
A szív futva fut,
Vissza nincsen ut,
Leroskadtak ők
A nagy sörény előtt.
Zsákmánya körül
Szaglászva örül,
Megnyalta kezük
Némán megállt velük,
Nézték nagy szemét...
S mily meglepetés!
Szellem, ki előttük áll,
Arany-páncélos király.
Kezében korona,
Aranyhaj zuhataga
Arany vállára borul,
A gond szivükről lehull.
“Kövessetek!” - s hangja sziven
Fogta őket szeliden: -
“Ne sírjatok, palotám
Hűsén alszik a lány.”
Követték ők a csodás
Vezetőt, szűz látomást:
S látták: lánykájuk ott
Tigrisek közt szunnyadott.
Máig is élnek lenn,
Magányos völgyölen,
Farkas nyí, oroszlán bőg,
Mégsem félnek ők.

(Hajnal Anna)

Forrás: William Blake versei