Furcsa, hogy oly kelekótya mind
És szíve szerint bizony ölne a lány,
S hogy meg akar halni William Bond,
Mert oly beteg és halovány.
Templomba tért egy májusi nap,
Tündérek szálltak a légbe fent,
De elűzte őket egy angyali szó,
S ő bánatosan, komoran hazament.
Faluba, városba nem sietett,
Nem látta többet a nyáj meg a rét,
Körötte nagy-nagy fekete köd,
Lefeküdt, párnára hajtva fejét.
Egyik őrangyal őrzi fejét,
Másik őrangyal lába felett,
Középen nagy-nagy fekete köd,
Középen az ágyban a gyönge beteg.
Jobbra csak áll Mary, oly szomorú,
És húga, Janka, baloldalon,
Könnyüket issza a fekete köd,
S a betegben enyhül a fájdalom.
“Ó, William, ha Maryt nem szereted,
És Marynél kaphatsz tán jobb szeretőt,
Hát legyen a másik az asszonyod,
S Mary Green szolgálja, vedd csak el őt.”
“Találtam, Mary, más szeretőt,
Én már szerettelek épp eleget,
Legyen hát ő hites asszonyom,
Mert mit is kezdjek én teveled?
Hajadon hidegen felsüt a hold,
Búskomor arcod is oly halovány,
A Másik: nap, csupa láng, csupa fény,
Oly piros, oly pozsgás az a lány.”
Megszédűlt Mary, a földre rogyott,
Földre a kedvese lábainál,
William s Janka emelte fejét,
Hogy éled-e még, hogy éled-e már?
És Mary ocsúdva körültekint,
S hogy kedvese mellé fekteték
A puha ágyon jobbfelől,
Oly közel érzi kedvesét.
S táncol az űzött tündérhad
Kis Mary sugárzó arca előtt,
Vánkosán lebben a sok pici láb,
S elmenekülnek a Gondviselők.
A fény fia, hittem, a hő szerelem,
Pedig ott él az, hol sápad a hold,
Nem a nap sugára égi lakása,
De az éj - ott lágyan szíveket old.
Keresd, ahol élnek a társtalanok,
A meztelenek s a vigaszt-epedők,
Hol az éj komorul, hol a tél hava hull:
A Szerelem ott van, ott leled őt.
(Görgey Gábor)
Forrás: William Blake versei
WILLIAM BOND
