Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Online megtekintés
Kindle (MOBI) letöltése
Okostelefonra/tabletre e-book (EPUB) letöltés
PDF megtekintése/letöltése
Kindle (MOBI) letöltése
Okostelefonra/tabletre e-book (EPUB) letöltés
PDF megtekintése/letöltése
Móra Ferenc művei
ÖREG EMBER, ÖREG FA
A KÉT FORINTOS
A VÁSÁR
ROPOGÓS CSERESZNYE
SZÓLÓ SZŐLŐ
CSENGŐ BARACK
ÖREG EMBER, ÖREG FA
A PILLANGÓK KIRÁLYA
TÓT ANTAL KÖRTÉI
VASGYÚRÓ GYURKA
CINI, CINI, ZENE, ZENE
A CSALÓ
A HALÁSZINAS
BÖLCS PALKÓ
SELYEM JÁNOSKA
VASGYÚRÓ GYURKA
MINDENFÉLE HÁZAKRÓL
TÖRŐCSIK PALKÓ CSIZMÁI
PALI HÚGOM
TEMETJÜK A RÓZSAFÁKAT...
KERTEM ALJÁN
FALU ÉS VÁROS
SZÉLVÉSZ KISASSZONY
SÉTÁLNI MEGY PANKA
SZÉLVÉSZ KISASSZONY
VÉGES-VÉGIG CSUPA BOLT...
ESTE
VILÁGHÍRES SZAKÁCSNÉ
RÉTESFOLTOZÁS
AZ ARANYKRAJCÁR
MIKOR PANKA FŐZTE AZ EBÉDET...
NAGYMOSÁS VOLT NÁLUNK
PILLANGÓS PAPUCSOK...
A MI UTCÁNK
A MI BOCINK
REPCEVÁR
CSIRIBIRI BIRIKE
BEREC ÁNGYÓ KENYEREI
VILMÁCSKA KEZEI
DIÓBÉL KIRÁLYKISASSZONY
PIRI BABA NAGY HAJÁRÓL
A JÓ ORVOSSÁG
TÜKRÖS KATA
CSICSERI TÖRTÉNET
A KIRÁLY KENYERE
CSICSERI TÖRTÉNET
AZ ARATÓ EBÉDJE
A KECSKECSŐSZ
BÖSKE A TELET KERESI
ZÚGÓ PATAKON
CSALIMESE
FITYÓK
MOSOLYGÓ ALMA
SOHSEVOLT KIRÁLY BÁNATA
SZERETEM ÉN NAGYON
A VILÁG VÁNDORA
A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK
SZELLŐCSKE, SZELECSKE, SZÉL
A FŰZFÁRÓL, AKI SZÉPET ÁLMODOTT
A PÁRTFOGÓK
MI VAN A TALICSKÁN?
A DIDERGŐ KIRÁLY
ÖREG EMBER, ÖREG FA
A KÉT FORINTOS
A VÁSÁR
ROPOGÓS CSERESZNYE
SZÓLÓ SZŐLŐ
CSENGŐ BARACK
ÖREG EMBER, ÖREG FA
A PILLANGÓK KIRÁLYA
TÓT ANTAL KÖRTÉI
VASGYÚRÓ GYURKA
CINI, CINI, ZENE, ZENE
A CSALÓ
A HALÁSZINAS
BÖLCS PALKÓ
SELYEM JÁNOSKA
VASGYÚRÓ GYURKA
MINDENFÉLE HÁZAKRÓL
TÖRŐCSIK PALKÓ CSIZMÁI
PALI HÚGOM
TEMETJÜK A RÓZSAFÁKAT...
KERTEM ALJÁN
FALU ÉS VÁROS
SZÉLVÉSZ KISASSZONY
SÉTÁLNI MEGY PANKA
SZÉLVÉSZ KISASSZONY
VÉGES-VÉGIG CSUPA BOLT...
ESTE
VILÁGHÍRES SZAKÁCSNÉ
RÉTESFOLTOZÁS
AZ ARANYKRAJCÁR
MIKOR PANKA FŐZTE AZ EBÉDET...
NAGYMOSÁS VOLT NÁLUNK
PILLANGÓS PAPUCSOK...
A MI UTCÁNK
A MI BOCINK
REPCEVÁR
CSIRIBIRI BIRIKE
BEREC ÁNGYÓ KENYEREI
VILMÁCSKA KEZEI
DIÓBÉL KIRÁLYKISASSZONY
PIRI BABA NAGY HAJÁRÓL
A JÓ ORVOSSÁG
TÜKRÖS KATA
CSICSERI TÖRTÉNET
A KIRÁLY KENYERE
CSICSERI TÖRTÉNET
AZ ARATÓ EBÉDJE
A KECSKECSŐSZ
BÖSKE A TELET KERESI
ZÚGÓ PATAKON
CSALIMESE
FITYÓK
MOSOLYGÓ ALMA
SOHSEVOLT KIRÁLY BÁNATA
SZERETEM ÉN NAGYON
A VILÁG VÁNDORA
A KÍVÁNCSI HÓPELYHEK
SZELLŐCSKE, SZELECSKE, SZÉL
A FŰZFÁRÓL, AKI SZÉPET ÁLMODOTT
A PÁRTFOGÓK
MI VAN A TALICSKÁN?
A DIDERGŐ KIRÁLY
Móra Ferenc - A didergő király
Mese, mese, mátka, pillangós határba:
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
“Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!”
Volt egyszer egy király Nekeresd országba.
Nevenincs királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
“Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam: koronám, kenyerem
Tőle nem sajnálom, véle megfelezem!”
Százegy kengyelfutó százkét felé szaladt,
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
“Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?”
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
“Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!”
Tökszárdudát fújtak minden ablak alatt:
“Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?”
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Didergő királynak csak nem lett melege,
Majd megvette szegényt az Isten hidege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
“Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!”
“Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.”
“Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám” - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed.”
“Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám” - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.
Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
“Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!”
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!”
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
“Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!”
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Sergett is a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!”
Nyöszörög a fűtő: “Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!”
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari, ácsot!”
Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
“Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!”
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
“Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!”
Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!”
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár jajgatva siratta.
A rengeteg fákból egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparazsallott.
Didergő királynak de minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
“Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!”
Nekeresdországban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, icike-picike,
Gyöngyharmat tündöklik lenvirágszemibe.
Az ajaka kláris, a foga rizskása,
Csacsog, mint az erdő zengő muzsikása:
“Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!”
Megfordul a király: “Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!” -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
“Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?”
Megfordul a király: “Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, soha se láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!” -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
“Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a bábum kimosott ruhája,
Vasárnap délután mit adok reája?”
Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
“Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!”
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
“Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Bársonyrokolyája, selyem főkötője,
Lesz ezüstkötője, aranycipellője!”
Most már meg a kislány mondta azt, hogy “ácsi!
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!”
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
“Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!”
Mégiscsak jó bácsi vagy, te király bácsi!”
Örömében ugrált, tapsikolt, nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
“Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!”
Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
“Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban...”
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Ki is szorult tőlük király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
“Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban...”
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Mi van a talicskán?
Nagyon öreg ember már nagyapó. Haja, bajusza,
szemöldöke fehér, mint a hó, hanem a képe piros, a mozdulata fürge, a járása
sebes. Ha kérdezik tőle, hogy ugyan mennyi idős már, akkor azt mondja rá:
- Két hetes.
Mikor aztán ezen nevetnek, akkor nagyapó is elmosolyodik.
- Ejnye, ejnye, hogy énnekem nem akarnak hinni.
Pedig én sosem hazudtam életemben.
Arra fölteszi a pápaszemet, s fölírja krétával az
asztalra ezt a számot: 77.
- Hát igaz-e, hogy ez két hetes, gyerekek?
Amire a Pista gyerek azt mondja, hogy mégis hetvenhétnek
kell ezt olvasni. Ő úgy tanulta az iskolában.
- De már látom, hogy csakugyan tudós lesz belőled
- kötődik tovább nagyapó -, hanem azt mégse tudnád megmondani, hogy hívják
Dorozsmán a talicskát. Nem hívják azt, öcskös, sehogy se, hanem tolják.
Hát ilyen tréfás ember nagyapó, mikor ráér. Csakhogy
nemigen ér rá. Világéletében mindig sokdolgú ember volt, most is az. Még nem
száradt föl a harmat, mikor már ő tolja a talicskát kifelé a szőlőúton. Hej,
nem lehetne azt elmondani, hányszor fordul meg egy esztendő alatt a szőlőben az
az öreg talicska!
Azon szokta kihordani a szőlőbe a szerszámokat, a
csöbröket, az eleséget, azon szokta hazahordani a nyári piros almát, a nagy
szemű szilvát, a korán érő szagos szőlőt.
Vízzel főz, borral ránt a szegény ember, s talicskával
kocsikázik, akinek lóra nem telik.
Ehol most is csikorog már a talicska a homokon, pedig
még csak most ébredt föl a napocska is. Csakhogy most nincs a talicskán se a
nyitókapa, se a csíkos tarisznya. Csak egy nagy kosár van rajta, az is le van takarva
vékony fehér lepedővel.
- Ugyan, mi van a talicskán, nagyapó? - kérdezi a
veréb, ahogy ott ugrál az út mentén a fűzfabokrok közt.
- Kis madár - feleli nagyapó -, csakhogy nincs
olyan fülemüle a világon, amelyik olyan szépen tudna énekelni, mint ez!
- De siet, nagyapó - mondják az emberek, akik
szintén kifelé igyekeznek -, mindenkit beér, akit meglát.
- De még el is hagyok mindenkit.
- Pedig talicskát is tol, nagyapó.
- Inkább a talicska húz engem.
- Mit visz a talicskán, nagyapó?
- Kincset viszek, jó emberek, kincset. Nem is
láttatok még ilyet.
- Mi van a talicskán, nagyapó? - csörög a szarka
is, ahogy billegeti a farkát a mezsgyeszélen.
- Vendég, te csacska madár, olyan vendég, amilyen
még sose járt a szőlőben. Gyere ki, nézd meg, ha szépet akarsz látni.
- Mi van a talicskán, nagyapó? - zümmög a
méhecske a nagyapó feje körül.
- Piros rózsabimbó, fehér liliomszál.
A méhecskének se kellett több. Odarepült döngicsélve a
kosár fölé: már csak megnézi azt a piros rózsabimbót, fehér liliomszálat.
- Hess, hess, méhecske - kiáltott nagyapó -, ez a
virág nem a te számodra termett.
Ahogy beértek a nagy fásközbe, nagyapó letette a
talicskát addig, míg rágyújtott a pipájára. Úgy füstölt a pipa, hogy a méhecske
arra se mert többet repülni.
- No, most már úgy megyünk, mint a gőzös - mondta
nagyapó -, sebesen és füstölve.
Csak egy szempillanatig tartott a pipáragyújtás, de
azalatt a szellő föllebbentette egy kicsit a lepedő szélét, s a piros szárnyú
pille bekukucskált alá. Nem mondta, hogy mit látott a kosárban, de valami
nagyon szépet láthatott, mert táncolni kezdett örömében. Nem is maradt el a
kosár mellől többet, míg ki nem értek a szőlőbe.
De mire kiértek, akkorára kint volt ám a veréb is. Ott
csipogott a lugaskarón:
- Lássuk hát azt a szépen szóló madarat!
A méhecske is ott döngicsélt a fodormenták közt:
- Hát hol az a piros rózsabimbó, fehér liliomszál?
De még a szarka is ott csörgött az eperfa hegyiben:
- Gyere ki a kosárból, te híres vendég!
A lepedő elkezdett mozogni, s megszólalt alóla valaki:
- Vegyél ki, nagyapó!
A veréb odaröppent a kosár szélére.
- Még ilyen szép csicsergést csakugyan nem hallottam.
Nagyapó lekapta a kosárról a lepedőt, hát egy kislány
volt alatta, fehér, mint a liliom, piros, mint a rózsa.
- Jaj, de csudaszép virágszál! - zümmögött a
méhike.
Akkorára odaérkeztek az emberek is, akiket nagyapó
elhagyott az úton. Benéztek ők is: mi volt a talicskán, s mosolyogva mondták
egymásnak:
- Hiszen ez Panka, a nagyapó unokája. Legnagyobb
kincse nagyapónak a kerek világon.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - A pártfogók
Nagyon megharagudtam a nyáron arra a vadalmafára,
amelyik az ablakom alatt ágaskodik. Nagy bolond ágával mind elfogta előlem a
reggeli napot, a délit meg mind beeregette.
- No, öreg vadalmafa - ütöttem rá bosszúsan a
derekára -, még egy nap az életed. Nekem útban vagy, haszna senkinek sincs
belőled, holnap reggel fejszét fogok a tövedre.
Az öreg fa megrázkódott, levelei lassú reszketéssel
zúgtak-zörögtek a fülembe.
- Nono, én is ott leszek akkor - mondta az öreg
fa öreges nyugalommal. - Majd beszélünk még efelől egymással. Elküldöm hozzád a
pártfogóimat.
Nem mondom, hogy szorul szóra ezt mondta az öreg fa,
de az értelme ez lehetett, mert egy óra múlva már csakugyan előbújt a tövéből
az első pártfogó.
- Mit a-karsz, mit a-karsz, mit a-karsz? -
vartyogta mérgesen. Biz ez csak egy istenadta béka volt, a békáknak is csak a
szegényebbjéből való. Folt hátán folt a szürke gúnyája, ijedt a szeme
pislogása.
- Nini, hát te itt zsellérkedel? - léptem
közelebb a szegény papucsoshoz. De annyi pirinyó békácska rezzent arra föl a
fűből, hogy szinte elsikoltottam magam. Hanyatt-homlok ugráltak be a fa tövén
levő lyukakba.
Megesett a szívem a papucsos famílián, s föltettem
magamban, hogy csak a derekán vágom el a fát. A tövének megkegyelmezek, hadd
nevelje föl az öreg a kis békáit békességben.
Az ám, csakhogy délután a másik pártfogó is
bemutatkozott. Egyszer csak látom, hogy az íróasztalomon a tollszár
fölemelkedik, és úgy mozog, mintha valami láthatatlan kéz integetne vele:
- Gyere csak, gyere csak!
Csodálkozva futok oda: hát egy finom ezüstfonál van
ráhurkolva a tollszár végére. Mindjárt ráismertem, hogy ezt a pókocska
remekelte. No most már nézzük meg, hová visz.
A nyitott ablakon át a vadalmafához vezetett ki. Ott
volt a takácsműhely, ahol a fa dereka háromfelé ágazott. Csakhogy nem
legyecskék voltak a hálóban: egy kis zacskó fityegett benne, tele
aranykölessel. A zacskó akkora volt, mint egy borsószem, a kölesszemek aprók,
mint a mákszem.
- Nini - mondom -, nyilván rossz idő jár a
takácsiparra. A mester mezei munkára adta magát. Nézzük, no, milyen volt a
termés.
Ahogy megérintettem a zacskóját, odaugrik ám haragosan
a pókocska, s nagy motollával eltakarja testével a zacskót. “Megeszlek, ha
hozzányúlsz!” - bizonyosan azt akarta mondani a kaszáló lábaival.
Én meg egyszerre rájöttem, hogy nem köles van abban a
zacskóban, hanem póktojás. Itt akarja őket kikölteni a pókocska. Jó hely ez
erre nagyon. A fa oldalán a sűrű mohában csak úgy hemzseg a milliom apró
bogárka. Valóságos vadon erdő ez, lehet benne vadászni.
No, mondom, megkegyelmezek a fa derekának is. Nem
teszem földönfutóvá a takácsokat. Én úgyis csak a koronára haragszom.
A fa megrázta koronáját, s a levelek olyan vidáman
verődtek össze, mintha csak kacagnának.
Napáldozatkor azt is megtudtam, mit kacagtak. A fa
sűrű hegyében rigófészek volt; akkor szálltak haza. Aranyos dolmányuk
átcsillogott a zöld lombokon, ahogy a fahegyben ugráltak. A kicsinyeiket
tanították fuvolázni.
Gonosz ember, aki a madarat bántani tudja. Jaj, dehogy
tenném szerencsétlenné ezt a boldog muzsikás családot! Megfenyegettem a
botommal a fát:
- Megmenekültél, öreg fa. Nem bántom a koronádat
se. Aki annyi teremtésnek tanyát ad, azt én el nem pusztíthatom. Hanem azt az
egy ágadat levágom, amelyik az ablak előtt hajlong.
Reggel aztán még egyszer szemügyre vettem a fát, és
odakiáltottam Pankának:
- Hozd ki, lelkecském, a kis fűrészt!
- Hát nem a fejszét, apu? - szaladt Panka a
fűrésszel.
- Nem, szívecském, csak egy ágat vágok le a
fáról.
Már rá is fogtam a fűrészt az ágra, mikor Panka
megszólalt:
- Ugye, apu, ha kivágod a fát, nem volna helyette
másik, mert a fának nincs gyereke?
- Nincsen, lelkem, csak termése. Ha azt elültetik,
abból lesz a kis fa.
A halálra szánt ágat megrázta a szél a fejem fölött. A
sárguló almácskák halkan ütődtek össze a panaszosan csikorgó ágon.
- Nézd, nézd - tekintettem körül a fán -, ezen az
egyetlen ágon van termés, a többin egy szem se.
S azzal elhajítottam a fűrészt, és az ölembe kaptam
Pankát.
Csak hadd nevelje meg a termését az a szegény öreg fa!
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - A fűzfáról, aki szépet álmodott
Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek a fák,
a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig akaratosan
csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy levelet.
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én
nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, s ahogy
suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet.
Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendőskoromban
szétporladni - feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek
megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! - zúgták haragosan a szakállas
öreg füzek. - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy
toporzékolnak már Tél király szélparipái?
“Mi közöm hozzájuk?” - akarta mondani a fűzfa, de
ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az
utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a
többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott,
favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó
a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett
semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor
fölébredtek a téli álomból, összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:
- Nini, hát ezt mi lelte?
Biz azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába
van olyan nagy szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az
éppen nem sietett a fölébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi
fűzfa.
Mikor nagy sokára kipattant a szeme, az volt első
kérdése a többi fákhoz:
- Halljátok-e, fűzfák, ki mit álmodott a télen?
- Én azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával -
zizegte szelíden az egyik fa. - Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették
rólam a mézet.
- Én még szebbet álmodtam - susogta a másik. -
Ágakat szedtek rólam az emberek, és földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú
angyalok nevettek rám az égből.
- Én a szegény emberek öröme voltam - mesélte a
harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat fontak, s engem áldottak, mikor a
munkájuk árán kenyeret vettek.
A negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől.
De azért ő is álmodott.
- Vadkacsák raktak fészket az odvamban. Öröm volt
hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek összevissza? - hallgattatta el
őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat! Maga a király jött
el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején. Ragyogó piros ruhába
öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára pedig fölrepültem az
égbe, és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát
még soha senki sem álmodott közülük.
- Hát ez a seb mitől van a lábadon? - kérdezte
fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.
- Micsoda seb? Ez itt? Észre se vettem.
Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt akartalak hagyni benneteket. A
királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz erővel felébresztett. Pedig
úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a méheknek virágozni, a kosárkötőknek
ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én csak a királyt várom.
S csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz
nem hozott több levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett
nekik. Úgy mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten
házába. Jöttek a szegény emberek, és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az
ég madarai, és kiköltötték pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat,
és a fák boldogan bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát
nem látta meg senki, és nem áldotta meg senki.
Hanem egy este a parti halász kötött ki fiával a
füzesben. A halász öreg ember volt és haragudott, mert egész nap nem fogott
egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek, akinek szederindából font korona
volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod mit, apám? - ugrott oda a leveletlen
fácskához. - Nagy tűzön süssük meg ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már
úgyis csak tűzre való, egyéb hasznát nem lehet venni.
S mire a csillagok feltünedeztek, a nagyravágyó fácska
már ragyogó piros tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett,
sistergett fájdalmában.
- Micsoda lárma ez? - riadtak fel bosszúsan
éjszakai álmukból a füzek.
A szederindás király pedig álmosan verte szét a
parazsat az evező nyelével.
- Nem sokat ér ennek a tüze se.
- Nyers fának hideg a parazsa - mondta az öreg halász.
A kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta
föl a magasba. Onnan aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó
füzek levelére.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Szellőcske, szelecske, szél
Gáborka kint hevert a vadszőlőlugasban. Szagos
fodormentavirágokból volt a derékalja, puha gyepből a vánkosa. Szellőcske pedig
ott ringatta magát fölötte az ágakon, s nagy dudorászva megcirógatta a
lombokat. Nagyon szép nótákat dúdolgatott, bizonyosan mindnyájan hallottátok
már tőle:
Álom,
álom, édes álom,
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.
Szállj le rája könnyű szárnyon,
Szempilláit fogd le lágyon,
Álom, álom, édes álom.
- Ki dalolgat itten? -
kérdezte Gabika, mikor már nagyon sokáig hallgatta az altatgatót. - Ki
cirógatja az arcomat?
Szellőcske nagyot
kacagott.
- Lirum-lárum, pajtikám, nem ismertél, ugye, rám?
Szellőcske az én nevem, vidám az én életem. Hipp-hopp, ide-oda lebegek, hűsítem
a meleget, enyhítem a hideget, virágokat ringatok, pilléket csókolgatok,
kergetőzöm a madárral, rétek, erdők illatával a levegőt frissítem. Aki engem
nem szeretne, nincsen olyan senki sem.
- Ejnye, de csak jó is teneked, kedves
Szellőcske! Egész nap futkározol, bújócskázol, hintázol, danolgatsz. De hát
iskolába nem kell neked járnod?
- Nem ám, mert én még kicsike vagyok, de ha
akkora leszek, mint a bátyám, akkor majd én is megpróbálkozom vele. Tudom, hogy
örülnek majd a gyerekek, ha letörülgetem az arcukról a verejtéket, mikor nehéz
lesz a számtani feladat.
- Hát bátyád is van, Szellőcske?
- Van bizony, az csak a mulatságos fickó.
- Ej, de szeretném megismerni!
- No, megállj, majd előhívom, hogy mulattasson.
Nekem úgyis másfelé van dolgom. A szegény föld népét kell megnéznem, azokra
nagyon ráfér egy kis hűs fuvalom.
Szellőcske megrázkódott, egyszer-kétszer belefújt az
arany sípjába, hát, uram teremtőm, egyszerre táncolni kezdtek a falevelek, s
fönt az égen szép lassan ballagni kezdtek a bárányfelhők. Megérkezett
Szellőcske bátyja, ő táncoltatta a leveleket, ő terelgette a fellegnyájakat.
Gabika örömmel kiáltott elébe:
- Nini, te híres, hiszen én téged ismerlek! Te
vagy a Szelecske, te szoktad olyan magasra felvinni az én sárkányomat. Hát mi
jóban fáradsz?
- Ss, sss, sss, sóhajtok, szélmalmokat hajtok;
sss, sss, a vízen a hajót repítem; sss, sss, sss, segítek a búzát szelelni;
sss, sss, sss, madárnak tengeren átkelni; sss, sss, sss, a harangszót szétvinni
messzire; sss, sss, sss, az Istennek ő dicsőségire.
- Hát még mit tudsz, Szelecske?
- Borbélytányért táncoltatni, kalapot
lekapogatni, homokhegyet rakosgatni - de jaj nekem, sietek, bátyámuram közeleg!
A kék szemű fodormenta virágok ijedten lapultak a
földre, a vadszőlőágak jajgatva verődtek össze, recsegett-ropogott Gabika feje
fölött az egész lugas. Olyan sűrűn hullott a homok, mint az apró szemű eső, s
valami ijesztő bömbölés hallatszott a levegőben.
Böm-böm-böm, aki tud,
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Jól teszi, hogyha fut
Sebesen elülem.
Aki nem tud, elviszem,
Hihihi, hahaha,
Senkinek sincs kegyelem.
Villámostort forgatok,
Mennydörög, ha pattogok,
Rázkódik a föld bele,
Hühühü, hehehe.
Ha dobog a lovam lába,
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.
Por kavarog a nyomába,
S a fejemmel elérem
A felhőket az égen.
Hahó, hahó, hahó!
Ki robog, ki sivít, mi dörög?
Lábam alatt a mező dübörög.
Huj, huj, mi ropog?
Erdő csikorog.
Akire én ráfújok,
Elszalad, meg nem áll,
Én vagyok a Szélkirály!
Jaj, jaj, jaj!
A Szélkirály.
Gabikának ijedtében elállt a szíve verése. Szeretett
volna elszaladni, de meg se bírt mozdulni. Sikoltani akart, de egy hang nem
jött ki a száján. Jaj, istenem, mindjárt elviszi a Szélkirály. Már érezte a
hideg leheletét a homlokán, már a kezét is megfogta, hát mikor a szemét
kinyitja, akkor látja, hogy apuka keltegeti, az fogja a kezét.
- Szaladjunk, öcskös, mert mindjárt elkap
bennünket a Szélkirály. Hadd tegyelek a zsebembe, hogy meg ne találjon.
Alig értek be a tornácra, mindjárt kitört a nyári
zivatar. Lángolt az ég, rengett a föld, sírtak a felhők, csikorogtak a fák,
amerre a hatalmas Szélkirály vágtatott.
De Gabika már nem félt tőle. Ott ült az ablaknál
édesanyja ölében.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - A kíváncsi hópelyhek
A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett
esni a hó.
- No, anyó - mondta varjú apó a feleségének a
nyárfahegyben -, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a
hópihék.
- Gyertek, gyertek - csalogatták őket a
szántóföldek -, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek,
hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők
odaértek föléje.
- No, ezt a falut megtréfáljuk - mondták a
hópelyhek. - Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük még a
háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy
világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak, s ezek a kíváncsi
hópelyhek a várost akarták látni.
- Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket
- mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. - Még székkel is megkínálnak,
talán hintóba is ültetnek.
Azzal a kíváncsi hópelyhek elszálltak a város fölé, s
ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt,
hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek
beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és
lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból.
Lekotorták a havat a tetőkről is, és elsárosodva
vitték a többi után. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból, így
járták meg a kíváncsi hópelyhek! Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt
ragyogó fehéren.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - A világ vándora
Zuhog odakint a zápor. Az eresz alól nézem az esőt.
Egy csöppecske a tenyerembe is hullott. Beszélgetek vele.
- Nini, csöppike! Nézd, mennyi testvéred van
odakint! Kieresszelek-e közéjük?
- Ha hívnak, megyek, hiába marasztalsz. Ha nem
hívnak, maradok, hiába küldesz.
- Összeszorítom a markomat. Akkor meg se bírsz
mozdulni.
- Úgy eltűnök, hogy észre se veszed.
- Hogy csinálod azt, csöppecske?
- Szállok szárny nélkül, járok láb nélkül. Én
vagyok a világ vándora.
- Hol jártál már, csöppikém?
- Patak elvitt a folyóba, folyó elvitt a
tengerbe. Tengerből a nap fölkapott, szelek szárnya hordozgatott. Égen szálló
felhő voltam, tenyeredbe onnan hulltam.
- Öreg is lehetsz te akkor, mint az országút.
- De megfiatalodom minden percben. Ma vízcsepp
vagyok, holnap pára, holnapután harmat a patakparti nefelejcsen.
- Fáradt lehetsz, cseppecském. Tudod mit? Maradj
itt nálunk.
- Nem lehet. Már hívnak, mennem kell.
- Hova mennél? Ki parancsol neked?
- A nap az én uram, parancsolóm. Akárhonnan
fölszippanthat, ha akarom, ha nem.
- No, én megvédelmezlek, csöppikém. Belebújtatlak
egy pohárkába. Leviszlek a méhesbe. Ott ugyan meg nem talál a nap.
Erre már nem felelt a csöppecske. Nézem a tenyeremet:
hát már nincs ott. Fölszippantotta a hirtelen kisütő nap. A világ vándora már
az égen van aranyszélű felhőben.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Szeretem én nagyon
Szeretem én nagyon
A bárányfelhőket,
Csendes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.
A bárányfelhőket,
Csendes alkonyaton
El-elnézem őket,
Ahogy legelésznek
Mezején az égnek.
Mikor a nap hunytát
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.
Siratja a harmat,
Terelgetik őket
Friss, fürge fuvalmak
Le a szemhatárba,
A kerek karámba.
Lassan ezüstgyapjuk
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.
Violásra válik,
Néha egy-egy villám
Közibük cikázik,
Mintha ostor volna,
Sugarakból fonva.
Mire besötétül,
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Teli hold világa,
Aranyos subába.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Elalusznak szépen,
Álmuk a hű pásztor
Virrasztja az égen:
Teli hold világa,
Aranyos subába.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Soshsevolt király bánata
Seholsincs országnak Sohsevolt királya egyszer azt
álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át nagy ollócsattogással,
s egyre azt kiabálják a fülébe:
- Megállj csak, hadd borotváljuk le azt a három
szál bajuszodat!
De vitte is ám a Sohsevolt király a ritka szép
bajuszt, úgy, hogy szinte elakadt bele a lélegzete. A verejték meg úgy szakadt
róla, hogy száz feneketlen vödröt meg lehetett volna vele tölteni.
Nem ért az semmit, az egyik borbély azért csak
megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már
fente a borotvát, mikor a Sohsevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az
aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.
- Ejnye, de jó, hogy fölébredtem - dörzsölgette
Sohsevolt király a szemét, s ahogy körülnéz a szobában, látja ám, hogy éppen
akkor repül föl a piros bársonypaplanról egy icike-picike legyecske.
- Hopp, te üldöztél engem kilenc borbély képében!
- horkant föl mérgesen Sohsevolt király, s úgy odavágta a legyecskéhez a
koronáját, hogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az
elefántcsont gerendára, s onnan pislogott lefelé a három szál bajuszra.
- No, ezért meglakolsz! - illesztgette össze a
király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótoztatni, aztán maga
elé parancsolta az udvarmestert:
- Hallod-e, nekem azt a legyecskét élve-halva
megkerítsd, mert máskülönben a lábadhoz tétetem a fejedet!
Az udvarmester hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a
gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.
Hej, Sohsevolt király mérgében hatfelé sodorta a három
szál bajuszát, de azért az udvarmester egy nap, egy éjszaka hasztalan kergette
a legyecskét a nagy létrával. Mit volt mit tenni, utoljára azt mondta a
királynak:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom: létrával nem lehet legyet fogni.
Sohsevolt király négyfelé rúgta mérgében a két
papucsát, s maga elé parancsolta az udvari fővadászt:
- Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan
legyet lelövöd!
Az udvari vadász elővette az íját, s egy nap, egy
éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől,
mint valami óriási sündisznó, amelyiknek befelé nőttek a tüskéi, de azért a
legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.
Utoljára az udvari vadász is odaállt a király elé, s
azt vallotta szégyenszemre:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni!
Sohsevolt király bújában tövig rágta a három szál
bajuszát, s maga elé rendelte az udvari parittyamestert:
- Fél koronám, fél országom a tied, ha azt a
hitvány legyet agyonparittyázod!
Az udvari főparittyás elővette a parittyáját, s egy
nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot, úgy, hogy annyi volt már a kavics a
szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sohsevolt király orrára is.
Akkorára dagadt tőle, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutyabaja
sem esett. Olyan vígan pödörgette a bajuszát a feje búbján, mintha lakodalomba
készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hétrét görnyedt a király előtt:
- Felséges királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.
Sohsevolt királynak megeredt a könnye bánatában, s
olyan patak lett belőle, hogy az árvíz majd elöntötte Seholsincs országot. De
még tán el is öntötte volna, ha a negyedik nap az udvari bolond be nem állít a
király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl,
se parittya, csak egy csorba cserépbögre.
- Légyfogni jöttem, hékás! - szólt a királynak.
Az meg úgy ugrott föl a trónusáról, mint a labda.
- Neked adom a fél fejem, ha megfogod a legyet.
- Kell is nekem olyanféle, ugyan mit csinálnék
véle? - nevetett az udvari bolond, s azzal belenyúlt a bögrébe: úgy bekente
édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá
változni.
“Inkább a számba, édes fiam” - akarta is mondani
Sohsevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról,
körüldongta háromszor a király fejét, s odaült a mézes orrának a leghegyébe. De
bele is ragadt a mézbe úgy, hogy két udvari szakács mire lekapargatta a
tortavágó késsel, annak nyélig elkopott a vasa.
- Így van ez, uram király - mondta az udvari
bolond -, jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó
ecettel!
Sohsevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt
felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari
bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari
bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Mosolygós alma
Fél esztendeje, hogy szegény Adorján szűcsöt magához
vette a jó Isten.
- Szeressétek egymást, gyerekeim! Nincs a
szeretetnél nagyobb kincs a világon.
Nem hagyott a jó ember gyermekeire egyebet ennél a jó
tanácsnál. A szegény fiúk apjuk halála után kereset után láttak. Ki
lakatosinas, ki asztalosinas lett, a legkisebbik pedig, Péterke, akit
valamennyien legjobban szerettek, beszegődött kanásznak.
Anyjuk mosással kereste meg a betevő falatot. Amint
egy este hazafelé ballagott, rámosolyog a kocsiút porából egy nagy piros
pogácsaalma. Egész éjjel azon törte a fejét, melyik gyereknek adja azt a szép
almát. Végre abban állapodott meg, hogy nem adja az almát sem egyiknek, sem
másiknak, hanem adja Lajoskának, a fogadott gyereknek, aki a legárvább
mindnyája között.
Lajoska pékinas volt, éppen útra készült a
zsemlyéskosárral, amikor a szűcsné ráköszöntötte a jó reggelt:
- Nézd, lelkem gyermekem, micsoda szép almát
hoztam neked. Tudom, hogyha ezt a zsebedbe teszed, mindjárt könnyebb lesz a
zsemlyéskosár.
Lajoska minden harmadik lépésnél megállt, forgatta,
nézegette az almát, nem győzött benne gyönyörködni.
- Ha ezt az almát beviszem István bátyámnak a
lakatosműhelybe, tudom, megörül neki.
István föltette az almát a polcra, le sem vette onnan
estélig. Akkor aztán elvitte Laci öccsének, de az sem harapott volna bele az
almába, akárhogy kínáltatta magát.
Letette maga mellé a szalmazsákra, s álmában is a
markában szorongatta. Mikor aztán reggel a kútra szalasztották, lekerült vele
Jóska bátyjához az asztalosműhelybe. Jóska nem tudott hová lenni örömében,
ahogy az almát meglátta.
“Olyan szép ez, hogy vétek volna megenni” - gondolta
Jóska, s eltette az almát a ládafiába. Csak Szilveszter délutánján vette elő,
amikor meglátogatta Péterke, a kis kanász.
- Mikor ettél utoljára almát, Péterke?
- Olyan régen volt az, hogy már azt sem tudom,
mikor volt.
- Megállj, keresek egyet ebben a ládában! - S
ezzel elővette az ajándék almát.
Péterke két marokra fogta az almát, úgy szaladt vele
haza.
- Édes szülém, nézze, mit hoztam én magának! - S
odatette anyja ölébe a mosolygó almát.
Dehogy volt az már mosolygó alma, dehogy. Polcon,
szuszékban, ládafiában összefonnyadt, megráncosodott alma volt.
Adorján szűcsné mégis ráismert. S mikor újesztendőt
köszönteni összegyülekeztek gyermekei, együtt ették meg a pogácsaalmát, hanem
aztán úgy, hogy a magjából sem maradt.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Fityók
Hol volt, hol nem volt, Nekeresden túl volt, volt
egyszer egy bolondos legény. Úgy hívták, hogy Fityók.
Ez a Fityók hátul hordta az eszét, mint juhász a
botját. Darálni akarta az ecetet, kötözni a homokot. Vargához vitte élesíteni
az ekeszarvát, szabóhoz patkolni a csizmát.
Mikor az apja megsokallta sok balgaságát, azt mondta
neki:
- Kocsiút meg gyalogút, föl is út, meg le is út.
Eredj, Fityók, szolgálatot keresni.
El is ment Fityók, talált gazdát is, kapott parancsot
is. Ez volt a parancs:
- Eredj, Fityók, fát vágni az erdőre. Amit vágsz,
holnap hazahozzuk négylovas szekérrel. Nesze ez az árpacipó, élj vele vígan.
Fityók mindent jóváhagyott, csak az árpacipót
kevesellte.
- Ha kevés, tedd a patakba, megdagad benne -
mondja neki a a gazda, tréfálkozva.
Egy szó nem sok, Fityók annyit se szólt. Kiment az
erdőbe, lenyesett két gallyat, beletette a patakba. Aztán megette az árpacipót,
kifeküdt a napra, s így aludt estig. Akkor aztán hazament.
Másnap azt mondja neki a gazda:
- Itt ez a darab szalonna, kend meg vele a
szekeret, megyünk az erdőre fáért, amit kivágtál.
Kapja magát Fityók, megkeni a szekeret, de mindenütt,
nemcsak a kerekeit, hanem az oldalát is, a rúdját is.
- Ó, te esze fitty! - förmed rá a gazda. - Nem
így kellett volna ezt csinálni! No, most már fogd be a négy lovat.
Be is fogta Fityók a négy lovat, de úgy, hogy kettőt
előre a rúdhoz, kettőt hátra a saroglyához. Hát ahogy hajtaná, nem megy a két
ló, nem bírja egymást húzni.
- Ó, te oktondi! - kiált rá a gazda. - Ezt sem
így kell csinálni!
Megmutatta, hogyan kell, aztán megindultak.
- Hanem azt megmondom, hogy az úton meg ne
mukkanj, mert megkeserülöd - förmed rá a gazda Fityókra.
Szót is fogadott Fityók. Pedig látta, hogy kiesik a
kerékszög, utána a kerék. De azért meg nem szólalt volna a világért sem. Csak
amikor az erdőbe beértek, akkor mukkant meg:
- Gazduram, baj van!
- Mi baj, Fityók?
- Kiesett a kerékszög.
- Hej, mézes teringette, mért nem szóltál előbb!
- Meg a kerék is elveszett!
- Hej, jeges teringette, fogj hamar egy lovat,
pattanj a hátára, szaladj a kerékért!
Kifogták a nyergest, rápattant Fityók, megy vissza a
kerékért. Meg is találja, illegeti a ló hátára, de sehogy se akar megállni
rajta. Kapja magát, kiveri belőle a küllőket, a kereket a ló nyakába akasztja,
úgy lovagol vissza.
Persze, mire kiért a gazdához, mind véresre verte a
kerék vasabroncsa a ló lábát. Lett ebből megint nagy perpatvar. Ahogy
kimérgeskedi magát a gazda, fülön fogja Fityókot, s azt mondja neki:
- Hol az a fa, amit tegnap vágtál?
- Itt van a patakban - mutatja Fityók a két szál
vesszőt. - Gondoltam, majd megdagad benne.
Erre aztán már a lőcs után kapott a gazda.
- Gyere, Fityók, hadd járassam el veled a
kutyakopogóst.
De erre Fityók is nyaka közé kapta a lábát, s úgy
meglódult, hogy még most is szalad, ha meg nem állt.
Amelyiktek találkozik vele, fogadja föl cselédnek.
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Móra Ferenc - Csicseri történet - Mesék, versek, elbeszélések
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)