Paulo majora canamus
Asszonyért nem méltó vívni,
Mert, ha tiszta, nincs is ok;
Ha nem az már, olyanért meg
Egy lövet port szánni sok.
Amit erről álmodám,
Az sem tréfa-dolog ám:
Elmesélem, hogy más ember
Hadd okuljon a csodán.
Meneláosz hősöm neve;
Róla írt volt már Homér,
S amit ő írt, nem is adnám
Ezer ilyen álomér’; -
De az álom, ész ne’kül,
Mindent össze-vissza csűr,
Hogy jelen, mult és jövő közt
Semmi hézag, semmi űr.
Meneláosz nője szép volt,
Ám nevezzük így: Helén,
De Paris után bolondult,
(Csak a várost értem én):
Drága köntös, pipere,
Csalta onnan: „jöjj! gyere!”
Addig csalta, egyszer arra
Fordult férje szekere.
S minthogy ott nem a „jó erkölcs
És isteni félelem”
Uralkodnak: hanem olló,
Csipke, rojt, cafrang, selyem:
És ott mindez eladó:
Minden asszony „mutató”;
Ezer nézi: nő, ruháját,
Magát utca-koptató.
Nő birál, csodál, irígyel,
Tanul, gunyol és nevet,
Férfi angyalt-mit fecseg, de
Gondol aztán egyebet.
S ki ne vágynék a deli
Szép Parisnak tetszeni?
Nőben épen megfordítva
Voln’ természet-elleni.
Hát Helén ne tudná, hogy - mint
Köntös farkán por, szemet,
Úgy tapad rá sok rejtett vágy,
Úgy vonszol minden szemet?
„Hadd söpörjön! hisz selyem;
Hadd tapadjon! leverem!”
A királylány így von „arany-
Folyosót”[1] - azt képzelem.
S már az útca sem elég tág:
Hadd nyiljék meg a szalon;
Idehordva szőr-, selyem-rongy,
Üveg, forgács, drága lom.
S minden, amit nézni kell;
Miben ész s kéz remekel,
Hogy divatnő csóka-fészkét
„Fényesnek” tüntesse fel.
Meneláosz e zsibvásárt
Győzi kinccsel - hisz király;
Ő is beáll „műértőnek”;
Rendel, választ és birál;
Lássa meg, ha jő, Paris,
Hogy izlése volt, van is:
Mikor nőjét választotta,
S most egyéb dologban is.
Már kitűzve a hét’ napja,
Nap’ órája-ideje,
Amikor Parist „fogadja
Monsieur Ménélas s neje.”
Pontban (illőt késve) jő
A madame és monsieur;
(Mert az is van: hol Paris jár.
Hogy’ maradna el a nő?)
Bók, köszöntés megtörténik
Mindkét részről comme il faut,
S megindul a nyelv-ballet tánc.
Lábujjhegyen jár a szó;
A társalgás kellemes,
Fürge, finom, szellemes;
Drága szőnyeg: a fonája
Sem lehet más, mint nemes.
Másszor őket látja „otthon”
Vendégül monsieur s madame; -
És ez így foly, váltva, mindig
(Ha ugyan jól álmodám)
Így foly télen, tavaszon,
Ameddig tart a saison;
Meneláosz mondja végre:
„Közelebb elútazom.”
De „királyok” szándokát is
„Boldog isten birja” lám!
Meneláosz homlokában,
Kétfelől, az oldalán,
Támad olyan valami,
- Röstelem is mondani -
Mint bakőznek, ha tavaszra
„Címert” készül hajtani.
Üt szeget mindjár’ fejébe,
Tompán bámul, hogy mi a?
Majd gyanít, sejt, elborítja
Sötét melancholia.
Érzi, hogy nő két kis ág,
De tükörből mit se lát;
Ő nem látja, csak tapintja -
Nem tudom, más? a világ?
Csak tapintja, tapogatja,
Amint homloka fölé
Széles körben felkanyarul,
Mint a lombár ököré.
Dühös érte: „nem türöm!
Monsieur Parist megölöm!
Ezt az izét a fejemről
Az ő testén letöröm!”
Most tíz évi harc - - Bocsáss meg,
Homér apánk szelleme!
Azt nekem leénekelni
Másik tíz év kellene:
Hol leszek én akkor ám!...
Hadd fuvom el, szaporán;
Csak jól végződjék az affaire.
Mindegy, későn, vagy korán.
Küldené hát bajsegédit,
Ez rövid harc és modern,
(Bárha még majom korunkból
Maradt józan elve fenn:
Tegyenek az okosok
Fejjel úgy, mint a - kosok:[1]
Akkor a szűz becsületről
Tisztul minden seb, mocsok.)
Küldené, mondom, segédit,
De bizonyitéka nincs,
(Van bizony, de hogy’ szerezte,
Földerítve még a’ nincs.)
Szerencsére jő Paris;
Összenéz a két „hamis”,
Össze is mosolyg: de hátul
Suhog a szíj, csattan is.
Meglevén a „casus belli”
(Ez művelt kor divatja,
Méltó az ős „majom-elvhez”)
Szentesítve a csata.
Kupak-tanács egyre tart;
Kérdik: pisztoly-é, vagy kard?
Meneláosz nagyot gondol
És sötéten mondja: - szarv!
Ez bolond!... álomnak is... de
Kérem:”aegri somnia”,
Már csak így kell e kalandnak
Valahogy lefolynia;
S ha Paris vagy embere
(Nincs hasonló fegyvere)
Kifogást tesz: vívjon karddal;
Mit törődöm én vele!
Kinek szarvat ád az isten,
Vívni ösztönt is nyere;
A komort[1] is hajtja mindjár’
Tülkölődzés ingere.
Meneláosz vére forr,
S mint Nabuchodonozor
Áll ki, ahogy meg volt szabva
Az idő s hely: hol? mikor?
De Paris nejét küldé csak -
(Hisz’ Homér is dalolá:
Hogy’ szaladt meg a csatából,
Egyenest az ágy alá;)
Szívességből a madame
Megteszi, de kölcsön ám,
Holmi apró elnézésért,
A multban, és ezután.
Úgy láttam, mint most... azaz jól
Láttam szembehunyva is,
Vörös plaidban s parasollal
Hogy állt ki madame Paris.
A királyt riasztja: hők!
Az dühében vágtat, bőg:
S ne vón’ ott a Vendôme-oszlop
Megsiratnák, drága nők!
Madame oly ügyes ugrással
Terem az oszlop mögé,
Hogy Meneláosz úr annak
Törzsökén szarvát szegé.
„Becsületem mentve!” mond,
„Enyim a vivó porond!” -
S haza indul és Helént is
Haza viszi - a bolond!
De azért tört szarva könnyen,
Mert alul nő új kis ág;
Mind’ tapintja, s hallgatódzik:
Mit szól már most a világ?
A világ - üt gúnykacajt,
Pletykaszót pletykára hajt; -
Szép Helén meg könnyü szívvel
Mondja el a - „kutyabajt”!
(1877 okt. 4)
Forrás: Arany János összes költeményei
Arany János - PÁRVIADAL
