Arany János - TETEMRE HÍVÁS

A radványi sötét erdőben
   Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
   „Ime, bizonyság Isten előtt:
   Gyilkos erőszak ölte meg őt!”
Kastélyába vitette föl atyja,
   Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
   Vérben, ahogy volt, nap nap után
   Hever egyszerű ravatalán.
Állata őrzeni négy alabárdost:
   „Lélek ez ajtón se be, se ki...”
„Hátha az anyja, szép huga már most
   Jönne siratni?” - „Vissza neki;
   Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”
Fojtva, teremről rejti teremre
   Halk zokogását asszonyi bú. -
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”
   Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
   Legyen a seb vérzése tanú.
A palotát fedi fekete posztó,
   Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
   Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
   Sárga viaszfényt nyughelye kap.
„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
   Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
   Állva fejénél az, vagy emez:
   „Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez.”
„Hát ki?...” riad fel Bárczi sötéten,
   „Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!... bárha pecsétem
   Váddal az önnön szívemig ér:
   Mindenki gyanús nekem, aki él!”
„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
   Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
   S nem harc mezején elomlania.
   Erre se vérzik Bárczi fia.
„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...
   Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
   Kedves urára szánva tekint.
   Nem fakad a seb könnyre megint.
„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
   Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
   Mindre nem érez semmit a holt:
   Marad a tört vér - fekete folt.
„Jöjjön utolszor szép szeretője,
   Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,
   Arca szobor lett, lába gyökér.
   - Sebből pirosan buzog a vér.
Könnye se perdűl, jajja se hallik,
   Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!...
   Döbbenet által a szív ere fagy:
   „Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”
Kétszeri mondást - mint lebüvölten -
   Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem
   Tanum az Ég, s minden seregi!
   Hanem e tőrt én adtam neki.
Bírta szivem’ már hű szerelemre -
   Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
   Mert ha nem: ő kivégzi magát.
   Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”
S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
   Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
   S vércse-visongással rohan el.
   Vetni kezet rá senki se mer.
Odakinn lefut a nyilt utca során,
   Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
   Ki csak úgy játszott a legénnyel,
   Mint macska szokott az egérrel!”

(1877 okt. 27)

Forrás: Arany János összes költeményei