Arany János - AZ ELVESZETT ALKOTMÁNY

1845

 

Oh, thou world!                            
Thou art indeed a melancholy jest.

Byron
Werner, Act II. sc. 1.

Első ének

Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.

És mivel érdemlé, hogy hét tömör éneken által
Emlékét az utókor előtt örökítsed, o Múzsa?
Nemzeteket gyilkolt? vérben fürödött? vagy erővel
Foglalt földeket el, mellyek nem voltak övéi?
Vagy népszinmüvet írt, amelly a nemzeti színen
Hasra bukott? vagy a tót újságot izélte Pozsonyban?
Vagy mi világrázó fontos dolgot hoza létre,
Amely hősi nevét unokáinak adja örökbe?

Nem tett ílyeneket; nem hódított soha várost,
Víg eposzát Pesten soha meg nem huszonötölték[1]
Irni didascaliát[2] még szépapja sem értett,
Bukfencet sem hányt a pesti „theateren” és nem
Nyalta le a krétát papucsodról, mennyei Fánni![3]
A maradásnak volt ő kortesbajnoka: posvány
Volt, folyamok szélén, mely nemcsak hogy maga nem folyt,
Nem, hanem a folyamárt is gátlá gyors haladásban,
És ez elég érdem, neve hogy felróva maradjon.

Est vala; szép nyárest: beh kár hogy nem jöve költő,
(Mert én, alkony után érkezvén, csak tapogattam)
Bájaiból élvet szívandó. Balga rüpők nép
Csak hétköznapinak nézé, sőt észre se vette.
Én sem irom le, mikép csusszant le az ég karimáján
A felséges nap, mivel ezt már annyi leírta
(És a nemes lelkű nap tűrt valamennyi leírást),
Hogy tengerbe vizet, megyegyűlésekbe tüzelni
Szalmát hordana csak, ki megint e térre vetődnék.
Annyit azonban egész bizonyossággal merek én is
Mondani, mert Trattner naptára tanúm e dologban,
Hogy hét órakor és ötven perckor nyugodott le
A ragyogó vándor, s akkor tölté ki robotját,
Mellyel szent Norbert részére adós vala, mint ezt
Szint’ a naptárból láthatja, ki ért a betűkhöz.

Est vala hát. A kanász kalibája felé terelé már
A röfögő tábort, cifra adtázva hol egyik,
Hol másik karimás orrút, főleg pedig, ősi
Furcsa szokása szerint, az urát tisztelve szitokkal.
Jámbor földmüvelők, honi kátyúkban felakadván,
Marhabaráti doronggal[4] üték a bünös lovat ökröt,
Emlegeték Istent, Krisztust, a szenteket olykor:
Híva segédekül-é, vagy egyébért, hallgat az írás.

Ott egy öreg jobbágy ballag haza úri dologról,
Évei számát s a törvény-tiltotta botokbúl
Csak vagy húszat emelve legörnyedt háta gerincén
Ő hajdúságának egész napi úri kegyéből.
Szemközt pár süheder lovagol s a puszta felé tart,
Gondosan elrejtvén, ha fölösleg pányva, kötőfék;
S ílynemű ártatlan több eszköz volna kezöknél:
Ők, hihető, költők s - andalgani mennek az éjben.
Távol egy agg vándor siet a faluvéget elérni;
Vállán csizma, butyor; húsz éve tapasztal az isten-
Adta, keresve falut, várost kikerülve, az útban;
Sok honi bort megivott, kenyeret megevett, s jutalomként
Megtanulá e szót: keszenem... Légy büszke, Magyarhon!

Hadd ballagjanak ők; nincs semmi közöm velök. Itt jő
- Tudniillik, képzeld kegyes olvasnok, hogy ahol jő -
(Úgy hiszem e nok-ot itt meg fogja bocsátni Nagy Ignác,[5]
Kényszeritő szükség toldatta ki versemet ezzel)
Egy... tudom én mi? - Fején hosszú kalap, összelapúltan,
Melynek színvegye még nincs földön utánzva ecsettel;
Nagyszerü orra törekszik testét jó-tova hagyni,
A szárnyára kapott szél búgván bősenyes öblén;
Hosszu nyakán, amint födözetlenül ölti előre,
Szint’ egy orr látszik: de nem orr (nem mondok olyasmit,
Ami valótlanság), hanem ádámcsutka, barátim.
Vállán hétszeresen galléros avult köpeny-árnyék
Leng, mint mennyei lény testén amaz aetheri foszlány,
Mílyeneket Milton kialudt fényű szeme látott.
Néha egy-egy lebegő darab, úgy rémlik, lemaradt már
A köpönyegtestről, s külön útat vőn a világban,
(Kárhoztatva levén, hogy súly nem léte miatt fenn
Szálljon örökké mint... de gyülőletes itt a hasonlat),
Hát pedig ott függ még, valamely folt cérna-recéje
Életerős szálán, réműl az egek madarának.
Őmaga e tünemény, kétes, ha repűl-e, ha jár-e?
Nézd darulábait a fövenyúton mártogatódni:
S nem tagadod, hogy jár; nézd két fő részre hasonlott
Szárnynemü légköpenyét: repülőnek véled azonnal.
Mindegy!... célra siet, mely cél csak ama közel erdő;
A közel erdőben pedig isten-verte vityilló.

Bent a vityillóban beteges mécs pisla sugári
Oszlatják a homályt s növelik. Hajdanta köcsög volt
E szomorú fénytár, s eltörve pokolra hajítá[6]
Asszonya, hol valamennyi cserép s gonosz ember együtt van.
Hogy jöve vissza megint? nem bírtam akadni nyomára.
Lepkék búnak elő, s botorúl a lángba csapódnak;
Mintha biz’ ők is ama nagy nemzet honszabadító
Hősei volnának, mely messzeragyogni epedvén,
Még folyvást idegen fénynél pörzsölgeti szárnyát,
S nem hiszi, hogy csillvágya utóbb éltébe kerüljön.
Túl a világon (azaz, nem túl e földi világon,
Csak túl a mécsen, mellyet mondhatni világnak,
Mint a szabó hölgyét „nagysám”-nak), túl e világon
Sápadoz egy félarc, - fele vagy nincs meg, vagy a mécsfény
Hozzá nem férhet (lessünk rá, majd kiviláglik);
A félarc közepén egy szem sandalgat a mécsre,
Egy kar alább... egy kéz... Örömest írnám le, de a mit
Nem látok, hogyan írjam az Isten drága kegyéért?!
Hisz nem azért vagyok én költő, hogy rendre hazudjam,
Mit soha nem láttam, sőt még említni se hallék.
Na, de szerencse hogy éjszaka is hall a füles ember
(Boldogok a fülesek), máskép megakadna az ének
Torkomon, és egy szót sem tudnék mondani többet.

„Asszonyom”, és e szót, meg a többit, végire jártam,
Egy csak imént besuhant nagy fekete macska beszélé,
Csillogván szeme, mint tündöklő nemzeti gombok
A daliás frakknak hideg ellen célszerü farkán.
A félarc pedig e megszólításra negyeddel
Szélesedék, másik szemet is mutatott, de hiába!
Bár az olajmécsben maga Isten napja fürödnék:
Annak súgárit sem verné vissza ez a szem.
„Asszonyom”, így a jövény - „hegyet és völgyet befutottam,
Tért, ligetet, rónát, tüskét megjártam ez estvén,
Minden makkupakot kikutattam, felborogattam
Minden fűlevelet, megfurdácsoltam a patkány-
És gözü-vermeket; el-kizavartam szűk oduikból
Még a darázsokat is; hova szellő nem juta régen,
Én oda férkőztem, titkok titkába hatottam,
Sőt ami több - ki ne adj ám rajtam - még a királyi
Városok írati[7] közt is meghajtottam a hérót,
Kit lelkemre kötél, de nyomába sehogy se jöhettem.
Már kétségbe esém, lesütött fővel haza tértem:
Itt is, amott is egér szökdelt föl előttem az úton
S út mellett, de szemem rájok sem vetve, haladtam,
Búsan, aléltan, mint a deresről felszabadult rab.
Egyszer a sík közepén neszt hallok: ha! oda nézek:
Hát ördögszekeret korbácsol a szíken az alszél;
Semmi!... tovább haladok; másik nesz; nézek a tájra:
Hát - Hábor, garaboncás férjed, lépked az úton.
(A háromnegyed arc ecetesbbé lőn e szavaknál.)
Hadd menjen! morogám. Harmadszor nesz; no... ha most nem...
Három a tánc... pszt! csitt! Közelebb közelebb a nesz: ember-
Lábdobogás... emberhang (itt kerekebb lesz az egy szem
A félarc mezején)! - ő az, Rák Bende, a q-i
Tisztujitás hőse, a sors-üldözte vitéz, tíz
Társaival, kiket a választás harca hazátlan
Bujdoklásra vetett. Hova mennek? honkeresők-e,
Vagy csak sírkeresők? ők tudják; meglehet ők sem.”

Így az öreg cica-kém. Armída pedig (nota bene:
Ez neve a három-negyed arcú, félszemü lénynek)
Szítván mécse belét, tüzelője megől, - mivel ott ült, -
Fölszedi mind fele-más tagait, s biccentve nehányat:
„Menj szaporán”, úgymond „öltözd fel nappali bőröd;
Vén bánya képében hídd őket ez éji tanyára;
El ne maradjon egy is, mert ügy bajnoki voltak.
Ámde siess, nehógy a garaboncás kóbori Hábor
Körme közé jusson Rák Bende a vésztele síkon,
Mert tudom, élete sem biztos Hábor közelében.”

Szóla; de a cica már halad és nem hallja beszédét.
Szép Armída pedig (verspótlani tettem a szép szót)
Ott űl gondolatokban a padkán. Égi szerencse,
Hogy nem olyan költő körmére került, ki veséket
Vizsgál, gondolatot felfűz csős paprika módra,
Mert kifecsegné most, mit gondol, az árva, magában.
Nyílik azonban az ajtót képviselő hara-pokróc,
S a már ismeretes kalap, és orr, és köpeny és nyak
Szép renddel benyomúl, hozván friss barna sötétet
Nagy boszuságaul a már aszkóros belü mécsnek.
A negyed és fél arc pedig e látványra haraggal
Elfordul s egyebet nem látni öregszerü kontynál,
Melyre varázs Hábor, - mert ő vala - retteneteskép
Felbőszülve, szilaj nyelvel szaporázza beszédét:

„Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet”
- És leüté botját a süppedező szobaföldbe;
A bot azonnal, mint legtisztább fényü szövétnek,
Lángba borult s háttérbe nyomá a köznapi mécset.
Most Hábornak egész nagyságos idomja kitűnék:
Halvány arc, busa homlok, erős feketéjü szemöldök,
Kancsal bár, de azért égő szemek árnyas üregben,
Negyvennyolc foku szöglet alatt hajlott hegyes ormány,
Félig nyilt ajakok, gyönyörű fogak, állra simúló
Kurta szakáll, nagy nyakbötyök (au jaj nyelvem!), előre
Hajlott váll, de azért ép, domboru mell; beapadt has,
Hosszú póklábak, még hosszabbakra telendők
Hogyha, csak egyszer bár, sikerülne kinyujtnia térdben.
Illyen volt Hábor, s tenyerét teregetve szünetlen
Öblögető hangon folytatta beszédit a kontyhoz:

„Büszke, dacos némber, nem jöttem kérni kegyelmet,
Fordítsd bár a pokolra gyalázatos arcod előttem,
Mindegy. Megvetlek, nyomorú. Azt gondolod, úgy-e,
Hogy mutatott haragod megijeszt, és térdre borúlok,
Mint ezt tenni gyakorta (pirúlok mondani) gyáva
S gyönge valék!” - Köhögött, s nem tudta kihúzni a verset.
Kontyfordúlás[8] lőn azalatt; Armída felállott:
Mintha magasb termet, kerekebb arc, gömbölyüebb kar,
Mintha hibátlanabb tagok - ámbár távol a széptől -
Volnának (vagy a mécs hazudott, vagy most a szövétnek
Füllent, én igazán írtam le, biz’ isten! előbb is);
Még folyvást halavány s keserű ugyan arca, de benne
Van valamely magasabb, valamely nem-földi kinyomva.
Egy szeme bő könyeket hullat, sok volna kilencnek,
Ajka remeg s felelet készül kiszületni nyilásán,
Tán felel is, ha varázs Hábor köhögése tovább tart,
Mostan azonban övé volt a szó s nem honi gyűlés
Szónoka volt, kit félbe szakítani volna dicsőség.

„Nyolc szomorú század szenny-szégyene ül nevemen már,”
(Szép sziszegőn sziszegé) „nyolc század tarta rabodként
Fogva, leverve, örök mámorban, zsibbadozásban.
Kényed bábja valék; elfojtád életerőmet;
Nagyra törő lelkem törpévé vált öled ágyán,
Átok rád e soká tartott puha korcsosodásért!”
(Itt Armída előbb nyílt ajkait összeszorítá
Kiskorig, és azután még esdekelőbb leve arca)
„A legutóbbi - talán negyven vagy negyvenöt - évben
Ébredezék olykor, mind jobban, húzamosabban;
Azt látám, hogy a régiben üdvöt nem lel az ember,
Hogy kijavíthatlan romot foltozni botorság:
Pályám nyílt; haladék a korral, az emberi nemmel.
És tán célomat érem azóta, ha léptim elébe
Mindenhol, te gonosz, nem hánysz akadályt, ha örökké
Lábam alatt te nem ássz vermet, hogy orozva megejthess.
Tudd meg azért: az idő eljött, hogy az élet utában
Összetalálkoznunk egyikünknek vesztire szolgál.
Elváltunk: te az éjszaki, én a déli sarokhoz
Vonszódunk, s az erő, mely képes volna egyítni,
Nem fogan e kimerült természet anyátlan ölében.”

Hábor menni akart. Armída pedig zokogás közt
Megfogván köpenyét (vagy csak megfogni mutatván,
Mert bele süppedezik vala mindenik ujja különben):
„Hábor, o kedves férj” kesereg, „honnét e hasonlás?
Honnét e haragos viselet, szilaj átok, irántam?
Ó válj el, csak előbb rontsd szét ez unalmas öröklét
Láncait és ölj meg, hogy mint a boldog halandók
Nyughassam le a rám átkul mért végtelen évsort.”

Úgy tőn, mintha tovább nem tudna beszélni. Aléltan
Kezde hanyatlani a padkára, de hajh, - ki csodálná? -
Tenger bánata közt, egy szemmel, jól kiszemelni
Nem tudván az üléshelyet (épen egy ujjnyi hibázott)
Szépen a földre csücsült. Darabig várá, ha repűl-e
Őt felölelni a férj; de ügyet sem vetve nejére,
Mennydörögő hangon Hábor folytatja beszédét:

„Hagyd a képmutatást; kitanultam minden eféle
Női fogásaidat, sokszor volt látni szerencsém;
És mint nincsen erőd, hogy előttem már deli hölggyé
Változzál, pedig azt tehetéd máskor s teheted most
Mások előtt: úgy hasztalanúl van fáradozásod,
Hogy hűségedet elhihetővé tégyed előttem.
Mit? vagy nem tudom én, mit nem követél el örökké
Csúffá tenni, megejteni elvem, meghidegítni
A honnak fiait - de kivált lyánykáit - iránta?
Nem te valál-e, ki szétküldéd látatlan alakban
Bőjti boszorkányid, hogy rángassák a beretvát
Elvrokonim keziben; vagdaltassák be azokkal
Arcaikat s töltsék el örökre beretva-iszonnyal;
Hogy radikálok bár, - irtók egyebet gyökerestűl -
Hagyjank őserdőt növekedni goromba szakállból?
Vagy tán nem tudom én, hogy Q. megye legközelebbi
Tisztújításán vezetéd látatlan alakban
A maradó pártot; tüzeléd Rák Bende halandót
S a több cinkosokat, kik durva dorongot emeltek
A sebesen haladás szentséges zászlaja ellen?
Phúj.........................................

Jegyzés. Ez a sor szebb volt a többi soroknál,
Mert kiki gondolhat vereset vagy zöldet alatta;
A garaboncásnak pedig adtunk untig időt, hogy
Fúja ki kénye szerint nagy méltóságu haragját.

Szép Armída felállt vala eközben, s ama zsémbes
Női sajátságos tagütéssel, melyben a körmök
Szüntelen a férjnek szeme tájékára vonulnak,
Csattoga-pattoga vissza szelídíthetlen urára:
„Üssön a menny köve hát: lepjen meg bélpokol és rüh,
Fújjon el a fölszél köpenyeddel, vázkalapoddal,
Költsön örökléted minden félperce szivedben
Vágyak myriadát, mikből soha egy be ne teljék;
Légy szomjas, de a tej változzék ömleteg ónná
És a tejes köcsögök kaponyákká durva kezedben!
Bendét hányni nekem! tudod-é, hogy Bende ma nálam
Ha, ha, ha! nálam lesz s fittyet vetek orrod elébe?
Menj, takarodjál; undorodom rád nézni, különben
Sem vala szándékom teveled nyomorogni sokáig.
Rút vagyok? emlegeted: rút én csak előtted, egyébnek
Bájkecsü hölgy vagyok én, s mit gondolok én veled akkor?
Menj el, válj el örökre; ha több kell: vessz el örökre!”

Így csattogta le szép Armída e klasszikus átkot,
Mellyen a jó Hábor megháborodék iszonyúan
S kapva tüzes botját kirohant szörnyű haladással.
Künn e varázsbottal, mint quondam Juppiter isten,
Villámot kanyarít a sötétes nyúgoti égen,
Arra nagyot trüsszent, melytől, bogarak mi, remegnénk
És mennydörgésnek hinnők; kiröpíti nyakából
Vészjósló köpenyét, amelynek utódi maiglan
Fölleghajtóknak mondatnak köznapi nyelven.
Őmaga, mint a Kazinczy röpűlő strucca, vagy a fenn
Említett ördögszekerek, kotródik az erdőn:
Balja köpenyt csóvál, jobbjával rázza kegyetlen
A lobogó fáklyát s majd-majd meggyujtja kalapját.
Támad erős tüdejű szél, hős radikáli modorban,
Mert gyökerestül tépi a fákat az ősi cseresből,
Bömböl egész erdő fene korbácsának alatta
S mint a növendék, kin tanitóink sort hegedűlni
Már neki gyűrkőztek, két-rét hajol, ah de hiában!
A rámért keserű poharat kikerűlnie nincs mód.
A fölleg pedig erre, miként nagy sáskasereg, jő
Éjszak, dél, kelet és nyúgotról, minden irányban:
Némellyik nem akarva elejt egy-két szem esőt is,
Mellyet a szél száz részre szakít, mielőtt lepotyogna.
Reszket a természet: szalad a föld férge likába;
Apró fénybogarak remegő ujjakkal eloltják
Mécseiket; fut a gyík szemhunyvást és a világért
Sem bátorkodnék kitekinteni a mohos ajtón.
Még a vitéz nyúl is beinal, hova nem hat a villám
Fénye, kaján tüskék tizedelvén háta gerincén
Szőrét és bőrét. Riada bagoly is kopasz ágról,
Hol mélyen fontolgata, őrködvén tefölötted
Ó haza! (egyszersmind - egeret lesvén az avarból).

Hall Armída belűl; Hábornak hallja haragját
És Rák Bende legott felvillan eszének előtte:
Hajh, most sík közepén szoritá e rettenetes vész,
Hogy boldogtalanúl el-szétszórnája csapatját.
Egy pár lánc-szeme még e gondolatának eléggé
Össze se volt forradva, midőn egy görbe banyácska
Lelke-szakadva bejő, szólván: „Armída királynőm,
Bende veszélyben van; garaboncás férjed a síkon
Rettenetes szélvészt támaszta; lehetlen előle
Megmenekűlnie most; magam is csak alig szabadúlék.”

Melyre varázs Armída parancsol a hű szobalánynak:
„Orsola, hídd hamar asszonyimat; változzatok ékes
Tündérhölgyekké, s készítsetek oly lakomát, mint
Nászom százados ünnepein készíteni szoktok.”

Azzal a tündérnő veszi mécsét a szenelőről,
És szájába vevén háromszor a füsthegyü lángot,
Annyiszor engedi azt kilövelni üvegszerü orrán.
S oh csoda! - távozzál te kicsinyhitü - oh csoda látvány!
Nem hinném, ha magam nem láttam volna szememmel:
Így pedig oly bizonyos, mint hogy halad a nap az égen,
Hogy lapos a tele hold mint tányér s ráteregette
Dávid kapcáit, szikkadni az éjjeli szélben;
Hogy Kanaán ez a hon, tejméz foly a kún pocsolyákban
A Karajánosban,[9] mit lát a vak is, csak akarja; -
Ím maga változik át tündér Armída csodásan
Bűvös fényü, merész lobogású fáklyavilággá.
A mécsesre röpül legelőbb s leszakítva hajából
Egy ragyogó fürtöt, kóc üstökihez köti annak;
Majd kilebeg, kissé pörzsölvén a vice-ajtót;
Künn megnyergeli a szeleket (nyergét ugyan én nem
Láttam: férfi nyereg, vagy némberi volt-e, quid ad rem?),
S mint mikor a csillag, fél lábán állni megúnván
(Nem lévén nekitörve talán magyar iskolaporban),
Úgy, hollandi modorban, korcsolya-futni megindúl
A kisikált égen: Armída halad rohanólag
S most, egyszer legalább, teszi elvét tisztes utolvvá.[10]

Orsola gazdasszony pedig ottbenn újra felölti
Tisztes macska-mezét, és a kunyhó tetejére
Felmászván, elkezd kormáuzni fogat csikaróan;
Melyre amonnan-eminnen jőnek az éji boszorkák
Állat-alakban, mint: macskák, kakasok, huhu-baglyok,
Kígyók és tekenős békák, otromba varangyok,
Loncsos ebek, lorgnette-viselő, betü-ölte vakandok,
Farkasok és rókák; minden vallásbeli varjak
S több-efféle vadak, szelidek. Kiket Orsola néne
Rangszerüen fogad el venyigés födelének alatta,
Mint majd mindeneket lebeszél a krónika később.

Brr! dörögés-morogás, recsegés-ropogás morajával,
Nagy zuhogás, robogás, locsogás, fecsegés, kopogás közt
Zajg villám, zivatar bérc, szikladarab, koros erdő,
Záporeső, rohamár, terepély posvány, zuham és jég;
Folyvást árad a szél, nagy messze kiönt a lapályra
És dühösen szalad ott tekeres hullámival; olykor
Örvénnyé sodorul, de megint kisimúl s tova nyargal,
Itt is amott is ölő villámtól fúrva keresztűl.
Lenn, a vihar fenekén, feketéllik az éji homályban
Öt-hat alak, kiket a zivatar gerebel szigorúan:
Mozganak ők? vagy a szél mozgatja? de nem, hiszen a szél
Ellenirányban omol s szemöket csapdossa be szúrós
Záporcsöppekkel. No ez a hős Bende csapatja.

„Hajh de veszett egy idő!” mond Bende, ki a csapat élén
Védelmül hátát neki támasztá a viharnak,
Míg a szilaj légár pattogtata bő köpenyének
Könnyű szárnyaival, hajtván szaladékony elődét:
„Hajh be veszett egy idő. Örömestebb üstökölödzném
Háromezer haragos kortessel, mint e viharral:
Mert azokat szóval, lármában holmi jelekkel,
Meg lehet engesztelni; de ez, ha kiáltozok, ordít;
És ha jelet mutatok, tüstént kicsikarja kezemből.”
E szép mondat azonban ez egyszer nem nyere tapsot,
Nem kapa helybehagyó kacagást, mert a vihar árja
Oly sebesen ragadá el a bajtársak füle mellett,
Hogy csak egyik-másik töredék szó vethete horgonyt.
Hajh, de nem úgy a szél. Neki szóig hallani kellett,
Mert boszusan megiramlék, s hátba löké vala Bendét,
Hogy feje görbe karéjt írván, nagy termete hosszant
Földre terült, s jól járt, hogy sárba esék feje, máskép
Nincsen erő, mely megmenthetné orr-betöréstől.
Társi közől kettő ugyanollyan sorsra jutott; egy
Költőt, két kártyást szárnyára kapott a zimankó.
Bende pedig, miután kiköpé a sárt, s ahoz illő
Szitkokat, óvatosan kiszedé tagait, köpenyéhez
Megtörülé arcát, kezeit, s szétnéze az éjben:
Egyszinü ez, nincs benne kesely folt, nincs feketébb árny.
„Hollá! hó!” kiabál; „ki van itt? hol vagytok?” - „A sárban”
Válaszol ott mindjárt mellette vadúl egy erős hang,
Rá pedig a’ villám harsogva leüt; köve mélyen
Fúrja magát, a’ tó közepén (lesodorva magával
Egy zöld pantalonos békát is) földbe, hová hét
Évig mind lefelé megyen és hétig föl, a tónak
Már addig közerőn kiapasztandó fenekére,
Hogy majd ott a paraszt meglelje a gyógyerejű kőt.
Mostan azonban nem köve kellett Bende vitéznek,
Fényire volt szükség, s ennél meglátta baráti
Kettőjét, csak alig tápászkodvákat iszapból.
Hát a többi? hiszen tizenegyen voltak az estve.

„Hej, fickók, magyarok! hova vesztetek e zivatarban?
Eltévedtetek-é, vagy a szél fútt vissza megyénkbe?
Bajtársak! Nyakaló! Maradossy! holla, barátim!
Erre, csak erre felénk; ide Olmody, Holnapi, Szűzváll!
Nem hallják; ez a szél, ez az orkán elveri a szót.
Tyúkody! párthiveim; fiaim: Nemadózy, Doronghy;
A föld nyelt-e be, vagy szétáztatok úti göröngyként?
Jertek elő, várunk. Ordítson az ördög hiában:
Jobban bömböl ez a vész, mint a pesti dalárda.”

Még csak alig végzé, mikor a távolban, előre,
Hátrafelé, bal-, jobbkeze táján s minden irányban,
Hallik a Bende, jer erre, ne arra, elő, ide, szózat,
A halló! a hahó! meg az ördög tudja: mifélék.
Mit tegyen ilyenkor? mely tájra irányzza menését?
„Jertek elő ti,” kiált, „jobb lesz idegyűlni rakásra.”
Nem hajt rá egyik is, sőt még távoznak a hangok.
Egy, mely legközelebb hallék, tisztán hata hozzá:
„Itt menedékhely van.” - Röviden tanakodva magok közt
A három hazamentő indul, honnan a hang jött,
És egyszerre lezuppan egy árok mély fenekére.
Táblabirói kacaj hahotáz rá a menedékből.”

Nem juta, hajh, lágy sors bajtársainak se, hanemha
Lágynak mondani a pocsolyát, melyben heverésznek.
Említők, hogy a szél hordott el hármat; e három,
Tyúkody, Holnapy és Nyakaló, nem akarva nyakalták
A liberális[11] tó gyűlölt vizeit, habarékát.
Olmody és Szűzváll, elvöknek hű követői,
Elmaradának előbb, de azért nagy lelki eréllyel
Furdalták a mocsárt lábaikkal váltogatóan,
S itt betelék: lassan haladással messzire menni;
Mert félóra alatt húsz rőfnyire érték ezúttal.
Ott Szűzváll az elűl siető társát nyakonütvén
(Olmody úgy érzé) és Olmody visszapofozván:
„Mit pofozasz te bolond?” mond Szűzváll. „Én-e barátom?”
Válaszol Olmody, „nemde nyakon vágtál-e?” - „Ki? én nem;
Vágna nyakon az a kő, mely ott kényére cikázik.”
Szóváltás, azután perelés lőn: vagy magyarabbúl
Mondva ki: osztoztak (szép nemzeti bélyeg ez a szó
És az aviticitás lelkét fönntartja örökké;)
Végre birokra, türökre, marokra, ökölre kerültek,
És miután egymást egy szík szamukába[12] teríték.
Ernyedvén keveset, hűlvén is a hűs fürödőben,
Szétváltak. Kacagás hangzék a vizes levegőben.

Hű Maradossy pedig, beteg orrát féltve a széltől,
Oldalvást haladott, (ez is új neme a haladásnak!)
Ment szaporán, csakhogy célt vesztett, és mire észre
Vette magát, egyedűl állott a goromba viharban.
Megfordulva körülnézett: Hova térjen az árva?
Erre sötét és arra sötét, mindenhol a földön.
Hirtelen egy halvány fénysúgár tűne szemébe.
„Ott embert lelek” így gondolja: megindul a tájra;
Locs-pocs lába alatt: „mind semmi! megáztam ugyis már”
S bízva tovább gázol. Már nincsen messze a céltól;
Zsombikon életölő ugrások közt tova lépked.
Hajh, de a fény eltűnt! lebegő posványi lidérc volt,
És a vitéz áll kétesen, áll zavarodtan a nád közt,
Mígnem egy ármányos szél búgva felökleli onnan,
És nyakaig lezuhan nádtorsos tó fenekére -
Rá hasonúl kacagás hallatszik az éji viharból.

Hát Nemadózy? Doronghy? ezek bezzeg megadóztak:
Őket is egy csalhang nagy messzi vezette. Hasonló
Volt pedig e csalhang a vezérnek sásnemü metszős
Hangjához, mellyet rekedés soha nem tompított.
Hajh, de mi állandó e vén, hebehurgya világban?
Vármegye-végzéskint, repülő szappanbuborékkint
Változik itt minden: pénz, szín, köpenyeg, divat és toll;
Úti göröngyünkből, amely makacsul veti hátát
A tens úr hájas s az oláh böjtös kerekének,
Pár nap alatt válik csoda mélységű tapadó sár.
Íme a hang is, mely csalogatta Doronghy urat s Co.
Mint bika kezd bömbölni, megettök, előttük, utánok,
„Szembe, ha ördög is!” így biztatkoznak de sötétben
Nem látják hova kell, iramodnak mindazonáltal,
Ellenutat vesznek, hallják bömbölni megettök
A villás szultánt, de ha már futnak, minek újra
Megfordulni? tehát nyargalnak, mígnem inok le-
Tágulván tetemes zuhanással hullanak össze,
Testökből vetvén a kereszt-ösvényre keresztet.
A kacagás itt is hallatszik az ég morajával.

Elcsilapult a vihar. Csend lőn, mint zajtele vásár
Múltával nem igen kövezett utcáin az ősi
Debrecen áruterének, melyre sötét-komolyan néz
Távolból csak imént koldult emléke Vitéznek.
És, mint emberi szenvedelem fene zápora szüntén,
Hull szakadott felhő foszlányaiból felüdítő
Harmat alakjában bánatnak csöndes esője:
Hábor is, eltelvén boszujával, fölheverűl egy
Föllegnek ruganyos pamlaghátára, nyugalmas
Komforttal letekint dühe tízenegy áldozatára
Amint szertebolyongnak alant, nem tudva mi tájra
Kelljen venniök útjokat, és hol lelni föl egymást;
Majd sarkantyut ad a föllegnek s Mátratetőre
Szállva, szelíd ágyat vettet dagadó ködök enyhe
Vánkosiból felhőlaki tátosival s pihen ottan.

Most Armída fehér ragyogással, mint az Irásban
A napot öltözetűl testére füzött csodanémber,[13]
(Hajh be sok asszony van, ki hasonló fényre sovárog!)
All a puszta mezőn. Látják: Rák Bende legelsőbb,
Aztán szertezilált bajtársai messze kotúkból,[14]
S azt hívén egyaránt, valamely tensúri majorház
Ablakiból csillog le az isten-küldte vezérfény:
Arra megindulnak s nagy testtöreménynek utána
Annyira lábolnak, hogy meghallják a kiáltást,
Mellyet kölcsönösen, csak puffra[15] bocsátni reméltek
A levegő égnek hangszállító kebelébe.
Összetalálkoznak néhány perc mulva egészen,
S míg a kiállt bajokat röviden lebeszélik, eléggé
Megborsolva beszédeiket belföldi szitokkal,
Fény-Armída tovább vonul és csalogatja vitézit.
Őt követik darabig, de midőn látják, hogy a fénypont
Nincs közelebb mint volt, keserű kétely kel agyukban;
Némellyik javasolja: feküdjenek ott le helyökben;
Más, hogy menjenek, ám ne kövessék a vezető fényt,
Mert posványba vezet, mint őt is imént odacsalta;
Bende azonban, bár maga volt egy vélekedésen,
Úgy mondá ki a szótöbbséget, hogy noha némely
Társai nyúlszivüek, gyávák és semmirekellők,
Ő megy elűl, s hiszi hogy követendi a többi legénység.
Úgy lett. Bende után mentek, mint ebfejü birkák
A kos után, s hosszút gyalogolva elértek egy erdő
Lábához, venyigés födelű kalibához az erdőn,
És megörűlének szívvídító örüléssel.

Második ének

Orsola néne, mihelyt a boszorkányok teleszámmal
Összegyülének, előbb maga válván ünnepi hölggyé,
Inte a többeknek s azok is mindannyi leánnyá
Formálódtanak át. A szegény lak belseje szintén
Messze kitágasodott, fala mint hólyag kifeszülvén.
A szobaföld kirakott padolattá lőn alakítva,
Melyre nehány tündér hoza mindenféle filigrán
Bútorokat Pestről, a kiállítás tereméből:
Úgyis azok, honiak lévén, ott vesznek örökre
S bécsi gyalúforgács eszi a pénzt árva hazánkból.
Majd elkülde a hű szobalyány asztalnemüért is
(Asszonya úgy akará, hogy aranyra-ezüstre terítsen);
Ám ezt már nehezebb vala kapni; bejártak akárhány
Úri pohárszéket, de csak a steingut vala otthon,
Mígnem végre zsidózálogházhoz folyamodtak,
S ott sikerült az egész rakodást megtenniök egy helyt.
Másokat ételekért küldött mágnási credenzbe
(Mert csak máshoniak kellettek); hoztak is onnan
Kókuszt és ananászt, zöld békát, tengeri rákot,
Tápláló csiga és biga ezreit, ócska heringet,
Izes sardellát, mérföldre nyuló makarónit
S több stb-eket, miket ördög tud lenevezni.
Még a pimasz tormát is Bécsbe vitette, hol abból
Krént nemesítének s úgy hozták vissza, reszelten.
Mind külföldiek a borok is, mert féltek a honból
Szedni, nagyon tudván mily ritka magyar boraink közt,
Mely szüzi épségét még tisztán élvezi, mellyen
Ostoba nyervágynak még experimentuma nincsen.
És hogy semmi hiány ne legyen, felküld vala Pestre
Étlapokért (maga nem nyomatott, mert már lefeküdtek
Cenzor urak, s a nyomda tudá hogy mit tehet és nem);
Hoztak is étlapokat fölül írva kövér: HONI ÉTLAP,
(Speis-zettel) Levesek (Suppen) Brodsuppe, und Gersten-
Suppe, und so weiter...
vagy, uram jeminé, mi beszéd ez!
Hisz magyarúl írnék, magyar étlapot énekelek most!
Semmi no!... Rendin a ház: tele Boldog Arábia (Páris)
Illatival s a paraszt levegő kiszorítva belőle.
Nemzeti színházunk gáztartóját is ugyancsak
Meglopták e gonosz tündérek (azóta van ottan
Vaksi homály), s azzal gyújtának ezerkaru fénytárt.
Szó mint száz: telegyűlt komforttal a néhai kunyhó.

Bende belép. Nem ijed meg az úgy, ki magyarhoni költőt
Álmában meglátogatandó, rányit egyikre,
És pompás butorok, szőnyegnemü ötlenek ott fel,
Szú-labyrinthok, üres szekrény, beteg ágytakarók helyt.
Meghökkent a vitéz, s már elve szerinti menéssel
Hátrafelé lépett, mikor egy tünemény mosolyogva
Inte felé, tünemény, mondhatlan kellemü bájhölgy.
„Útas, akárki vagy” így zengett énekszerü hangja
A hölgynek, „lakomat ne kerüld, ez béke tanyája,
Ételedűl kenyeret nyujt asztalom; édes itallal
Olthatod itt szomjad s kipihenve mehetsz tova reggel.
Társaid is vannak? mind jőjetek: itt valamicske
Van még a megavult magyaros vendégszeretetből.”
Melyre vitézlő Bende lovag nagy szívbeli kéjjel
Válaszol: „Ó deli hölgy, istennő, mennyei szellem,
Vagy mi nevet leljek, hogy bántalmadra ne légyen,
Nem méltó nyomorúlt csapatunk magas úri kegyedre.
Úgy tetszett kivül: e hajlék csak pusztai gunyhó,
Semmi egyéb, s mi vihar-zaklatta szegény nemes ifjak
(A nemes úti-levél[16] bár ázva kicsint, ehol itt van,
Még egy hónapig áll, azután mást válthat az ember)
Kényteleníttettünk szikkadtabb helyre vonúlni.
Ó magas istennő, deli hölgyek hölgye, bocsás meg,
Hogy rút-piszkosan és pacuhán jelenünk meg előtted.
Ím bajuszom, hajam a sártól díszetlenül össze-
Csapzottak; könyököm, térdim kifeszülnek a mezből,
Csizmám talpa levált, köpenyem félig csupa kastos,[17]
Társaim is rondák, mint a tintába fürösztött
Házi legyek, cudarok, mint ághegyről szakadott váz.”

Szóla; varázs Armída pedig nagy drága mosollyal
Nyújtva fehér jobbját a vezérnek kéjteli csókra,
Tüstént langy feredőt rendelt tündérei által
A tizenegy hősnek tizenegy tündéri szobába;
Bendének legelűl, legszebbet s illatosabbat.
Fürdés végivel új deli köntösöket vitetett be:
Attila-dolmányt szép angol posztóbul, iromba
Tág bugyogókat, aranysujtásos azurszinü mellényt,
Párizsi nyakkendőt, pitykés fejü szőke topánkát,
Görbe török kardot, mely minden egyébre nagyon jó,
Csak vágásra nem és szúrásra, piros belü szőrös
Kalpagokat, szóval mindennemü pippere[18] cikket,
Mellyeket útasaink szaporán fölszedve magokra,
Megjelenének együtt haragos morgalmu gyomorral.
Aztán volt is evés, volt drága boroknak ivása;
Mellyeket én önkényt hagyok el most: mert az evésben
Semmi poétai nincs; az ivásban volna, de Priznitz
Víznél rendeli már vizenyős versünk irogatni.
Asztal után zene volt és tánc: a fürge leánykák
Lejtének walzert, quadrillet, ecossaiset, puha lengyelt,
Cotillont, polkát, ländlert, nagy díszü kozákot,
Cifra mazúrt, a királyi zsidót, erdélyi oláhost,
Sőt tán még a tarantula táncát is robotolták,
Csak nem a büszke magyart, nem a nemzeti bélyegü csárdást.
Folyvást járt ezalatt a pohár és a hazamentők
Nem menekülhettek többé az elálmosodástól.
Szép Armída pedig, hogy férfia díszes alakján
Táplálhassa szemét hova húzamosabban, ohajtá
Hallani Bendétől éltének hősi kalandjait.
Melyre szerelmes Bende lapost pillantva, tojásdad
Ásítások után, ekkép kezdette beszédét.

„Mondhatlan fájdalmat ujít e parancs kebelemben,
Ó deli tündérhölgy, miszerint meghallani vágyol
Életem eddigi bal történeteit. Ki ne sírna,
Hajh ki ne könnyezné sorsát vackornyi könyekkel
- Bár a legszelesebb liberális volna különben -
A keserű próbára jutott magyar alkotmánynak!
És már a kakasok kukorékolnak: pityusok mind
Társaim is, s horkolnak ugyancsak, mint fene vadkan,
Ámde ha oly nagy a vágy benned megtudni kalandim:
Elmondom röviden.”

                                „Születésem vettem ezen szép
Nagy Magyarországban, Q. vármegye békés ölében,
Melyben apám fő táblabiró vala, harmados egy nagy
Terjedetű faluban, s úr mint a kínai császár.
Mély eszü ember volt, a legelső rangu tekintély,
Ritkán szólt s keveset megyegyűlésekben, azért őt
Békén hallgatták, mivel újság volt a felállás
Már maga is, de beszéde sem a már untig abárlott
Tárgyra vonúla, hanem másról szólt, érdekesebbről.
Árvai dolgokban nagy jártasságu egyén volt:
Ő maga több rendű nemes árvák gyámnoka, buzgón
Elnöklött napidíj nélkűl is az árvai széken,
S oly sarkantyuja volt gyámoknak, szolgabiráknak,
Tiszti ügyészeknek, hogy alig lőn nagykoruvá az
Árva, midőn már gyámja - letisztázottan! az első
Évrüli számadolást beadá; sőt részleg az orphan
Kézbe kapá vagyonát, vala bár még sok difikultás.
Főleg azonban az úrbérben volt otthonos: úri-
Szék nem igen történt, melyben nem apám vala elnök,
És ezt tette, mivel miseram plebs contribuensem[19]
Szánta; gyülölte pedig sőt megbuktatni kivánta
Földesurát: örömest kapará hát a’ napidíjat,
És ha lehetne, kiéli a zsarnokot ön-falujából.
Első volt, ki a nép sorsát könnyítni akarván.
Megtiltá gabonát égetni kazánokon, és nagy
Áldozatokkal erős szeszgyárt hoza létre falunkban,
Honnan az életvíz[20] olcsón juta póri torokba.
Máskép jó tarokos, ferblista, dióra, sulyomra,
(A préference-tanulást, hajh! félbe hagyatta halála),
Első rendü pipás, lovag orvosi elhitetésből,
Jó apa, jó férj volt, legyen áldott hűlt pora érte.

„Kedves anyám (ah, anyám!) sem volt méltatlan urára.
Egyike volt - dicsekedhettem ezzel - az angyali nőknek,
Kik, Katalin cárné módjára, magasra jutának
(Millyen nem sok akad) szüle nélküli szolga leányból.
Hogy hűsége szilárd vala, megmutatá: tizenegy év
Forgott el, mielőtt oltárnál egybekelének,
S addig is oly hű volt, mint hitfölvétel után lőn.
Lángelmű vala. Két nagy zongora nyűtt el a fínom
Újjak alatt; folyvást pörögé a francia nyelvet,
Mellyet a fürdőkön nyolc hónap alatt betanúlt volt
(Míg én dajkatejet szoptam) s széltére beszéle
Főleg az ollyan előtt, ki e nyelvben nem vala jártas.
Gazdasszonyságát nincs emberi nyelv kibeszélni.
Válogatott külföldi szakácsok „nóbelesíték”
Konyháját, de hibát lelt bennök, jóllehet ők sem
Tudták a magyaros töltött-káposzta-csinálást.
Tarta divatlapot a Spi-egelt[21] (mint mondani szokta),
S még Pesten csak alig ment egy viselet ki divatból,
Már őnála bejött: ő volt falun a prima donna;
Tiszta meg ollyan volt, oly változatos kicserélést
Kedvele mind a fehérnemüekben, mind a - cselédben,
Hogy majd példabeszéd lőn a közelebbi megyéken.

„Ők voltak szüleim. Születésem napja falunkban
Nem kis zajt okozott, mert akkor az udvari hajdúk
Négy borjút, hatszáznyi tojást, tíz jókori bárányt,
Száz csirkét s ugyanannyi köcsög vajat összezsaroltak
Létemen örvendő jobbágyim szeretetéből.
Már mint táblabirót sorozott bé mátrikulába
A pap is, akit apám tartott vala ingyen ebéddel
Udvari papjául s egyszersmind - kártyabarátul.
Majd felfalt az apám. Nehezen várá, hogy az első
Szót kirebeghessem, mindjárt szép cifra, betyáros
Káromlásra tanít vala, mondván: úgy leszek ember.
Számba tevé a pipát, poharából ittam erős bort.
Mellyektől neveté ha fogék szép róka fiúkat[22].
Lángész volt örököm: de apám félvén, hogy az elme-
Fejlődés akadályt gördít a testi növésnek,
Nem tüzelé kitörő zsenimet, sőt visszafenyíté.
Ostor, puska, fakard, sárkány, falovak, kocsi, szánka
Fejleszték az erőt, a vitézséget tagaimban,
Nem volt a faluban pór gyermek, bármi kamasz hős,
Kit földhöz nem üték (igaz, ő nem nyúlhata hozzám
Mert tiltá az apám), kit meg nem téptem akárhol.

„Így töltém tizenegy kora éveimet zabolátlan;
Ami azontul jött, hajh, máskép kelle kitöltnöm!
Egy szép reggel apám hívatja az iskolamestert,
Az jő, s engem apám átad, hogy vinne magával.
Ostorom és paripám fölszedvén mentem utána:
Mert nem ijedtem volna meg a vad krími tatártól.
Kézen fogni akart, de kirántám jobbom azéból,
S pattanték egy erőst, csupa ismerkedni, fülébe,
Szalma-fedett házhoz vezetett, hol, most is eszembe
Jut, legelőször is a tetemes küszöbön nagyot estem
(E küszöb egyszersmind tüzifát hagya vágni gerincén).
Ronda sülyedt szoba volt, melyben, szitkozva, fölállék;
Vastag tölgyfa padok, fal hosszant, korcsmai módra.
A mester pedig ekkor egyik szögletbe mutatván
Elsőnek nevezett. Oda ültem nagy vonakodva,
Majd oda is szokván nehezen, minden tudományban
Két év telte alatt csoda távolságra haladtam:
Tudtam az úri könyört, hiszek-egyet, tudtam az első
Száz zsoltár szövegét; a Bázsán szörnyü bikáit,
A Hermont, a Zoánt és több efféle tanulmányt,
Sőt a tanításban sem voltam rest, valahányszor
A haragos mester rám bízta itélete végre-
Hajtását, hatokat diktálva buták- s feledőkre.
Ilyenkor con amore utánzám Fercsit, a hajdút,
Aki az udvarban botozott szép ünnepiséggel
Nyers-nyakas embereket, kik apámat nem süvegelték.

„Ennyi jelességgel méltán kitüném a fiúk közt;
Népszerüvé lettem, mert - reszkettek haragomtól;
Mind kedvem keresték, hogy mérsékeljem ütésim.
Történt egyszer a többi között, hogy az iskolamester
Büszkén járván a rögös alju szobában alá s fel,
Kedvem jött a fejér krétával nagyfülü főket
Írni kabátja poros hátára. Nevettek a kölykök:
Mest’ram hátra tekint, galléron fogja müvészét,
És pattant fejemen bütyök-ujja vadízü barackot.
Várj, mester! mondék, várj rá, ha nem érted a tréfát,
Még boszumat töltöm: megeszed magvát e baracknak.
Volt a terem végén egy furcsa idomzatu tanszék,
Mellyet mester uram faragott ó kút bodonából,
S alját deszkával beszegezvén, három egyenlő
Kurta mozsárlábat fűrészelt annak alája.
Rés volt a bodonon balról, ott bútt be a mester
S büszkén hajlongott benn’ hátra előre naponként.
Háta megett a bodon-karimán nagy fekete tábla
Volt támasztva, befestve dagadt lábszáru betűkkel,
Ím e bodont szemelém ki boszúm céljára segítő
Eszközöműl, és így ment véghez nagyszerü tréfám:
A tanszéknek elül lábát kivevém a tanító
Távolléte alatt, s kórócskát dugva helyette
Vártam a majd bejövő mestert színlett nyugalommal.
Jött; tanszékibe bútt, hajlongott, hátra, előre:
A kórócska kitört; maga felfordult bodonostul,
Ráhullván a nehéz fali tábla fejére, nyakára;
Én meg egy ugrással felülék a tábla-középre
S híván társaimat, vidor arccal, tenni hasonlót,
Ránehezültünk vagy harmincan mester uramra,
És mikor ellapitók kedvünkre, mi szerte szaladtunk,
Ő pedig ügybajjal szabadulván, elmene tüstént
A történteket elpanaszolni apámhoz: azonban
Semmi egyéb nem lőn az eredmény, mint hogy a mester
Egy harmadnap alatt vándor táskával elindúlt,
Új maradást, új hont keresendő széles e honban.

„Mostan apám nevelőt fogadott számomra, fölötte
Nagy bérért (tizenöt pengőt ígérve havonként!)
Ám nekem a nevelő nem tetszett: ostoba lény volt,
Aki - tanításon kívül - semmitse csinált jól.
Elcsapatám. Másik jöve: azt olly alkukötéssel
Vette apám mellém, hogy egyuttal lenne lovászom;
Elrontá lovamat, túl kellett adnom az árván.
Végre került egy jó: ott alszik ama szögeletben.
Jó kártyás, lovag, ember a talpán minden időben,
Elsőrendü vadász, neve: a tűzlelkü Doronghy,
Hű vezetőm oda, hol szép lyány és jó bor a háznál.
Tőle tudom, hogy’ kell a nemessel bánni, ha szívét
Itce borért, huszasért akarom megnyerni cserébe,
És őáltala lőn, hogy - az élet zsenge korában -
Nem legutolsó hírt szerezék nagyhírü megyémen.

„Történt eközben, valamely Széchényi nevű gróf
Írt valamely könyvet (kár volt nem alunnia inkább!)
E könyvnek neve volt... Hitel... úgy tetszik Hitel! úgy van;
Zajt üte akkor e könyv; olvasta paraszt, nemes egyre,
Aki csak egy félnapra belé pillanthata; sőt volt
Ollyan is, aki saját pénzén megvette magának.
E könyvet, miután megkapni hiába törekvék
Kedves apám, megvenni, pedig - könyvet! magyar ember!
Végre Doronghy komám okosan kicsené kaszinónkból:
Macska, gyümölcs és könyv, úgymond, nem orozva nem is jó.
Hajh, deh! mit tud e föld nyomorú fia, mit tud előre?
Tudja-e, hány évig nem adóz a magyar nemes ember?
Tudja-e, mennyi ezerbe kerűl majd a megyetisztség?
Tudja-e, kit fog a főispán kijelölni? kit üt meg
A többség? Hosszú pöre még hány évig elélhet?
Ellenben pedig abból hány ügyvéde kihalhat?
Jobb lett volna, bizony, soha el nem lopni e könyvet,
Ellopván pedig azt egyenest tűzlángba röpítni
Inkább, mintsem apám olvasni leüljön elastisch
Székibe s olvasson, gyakran kialudt pipa mellett.
Ó deli hölgy, sohasem kelt fel többé az ülésből!...
Megborzadva veté lábához a könyvet, agyára
Szökkent vére, rövid pihegéssel hátra hanyatlott;
És - a damoklesi kard leszakadt, a szörnyü halálcsöp:
Árva levék!.............................

„Teltek az évek. Anyám teleit bálban, nyarait meg
Fürdőkben tölté, keserű búját feledendő:
Én kocsikat, lovakat tarték és tagja levék a
Hont felüdítendő agarászó egyesületnek.
Nyertem ezer pengős agarakkal drága pipákat,
Kártyáztam nagyban; nem marqueurös nyereségért,
Nem, hanem a hirért, mint földesur és nemes urfi.
Tisztújításkor százával hánytam a százas
Bankjegyeket (bizonyos gyapjúmnak előleges árát),
És mama nem gondolt vele, mert neki szinte havonként
Egy-két pár ezeret kellett felküldeni Bécsbe.
Egykor azonban anyám hazajött egy francia gróffal,
S e comte elhiteté vele, hogy neveletlen az úrfi
(Már én) s hogy nevelést Magyarország adni nem is tud.
És javasolta, hogy útaznám be müvelt Európát.
Kaptam az alkalmon, mert untam már magam épen,
S mellém véve Doronghy komát, túdós nevelőmet,
S megrakván zsebemet hatezer birkával, a messze
Útra elindúltam. Mama s a comte honn maradának.

„Merre megyünk, dominé? kérdém a vidor nevelőtől:
Amint eltörlött,[23] de azért bátran kiparancsolt
Rospontos lovakon szűlő falumat tova hagytuk.
Legjobb lesz, felfelé, csak a székvárosba sietnünk.
S innét gyors-szekeren föl Pestre, hol a dunagőzös
Készen vár, hogy azonnal a Judenplatzra röpítsen.

„Indúlóban volt a gyorskocsi épen; azonban
Két hely üres volt még: befizettük, amennyit a német
Pénzünkből kifogott; fecsegett valamit, mi fejünkkel
Ráhagytuk, nehogy azt gondolja, nem értjük amit mond.
Városokon, falukon folyvást gyühügetve haladtunk,
Mellyeknek neveit nem tudta Doronghy komám se,
Mástól kérdeni én pedig átallám, nehogy ekkép
Járatlanságom kinevesse az úti közönség.
Máskép semmi bajunk: pecsenyénk minden fogadóban,
Jó, bár drága, borunk kivevén, hol rossz vala, néhol
Hölgyek is, egy kettő, a legközelebbi diéta
Végin - együtt az ujabb törvénnyel - kelve Pozsonyból.
Már nem messze valánk Pesttől: már látni gyanítám
Ős Buda nagy hegyeit, legalább a dajkamesékből
Ismeretes Gellérthegyet és a tompa Királyorrt,
Melyről obsitosok szedtek vala csillagot egykor.
Füstös oláhfalukon vezetett útunk; hegyet értünk:
Pest mégsem közelít, Mátyás palotája sehol sincs;
Hegyvölgyet mászunk: végtére kilátszik a város
És, uram irgalmazz! mutogatják: íme - Kolozsvár.

„Mit tegyen illyenkor nemes ember? dús magyar úrfi?
Üssek-e? kit, vagy mit? ki hibája, miénk-e vagy a gaz
Hippophagé?[24] az övé, az övé, mert mért magyarúl nem
Szólt, magyar emberhez, Magyarországban? De hol ő most?
Nem vala hát más mód, mint káromkodni erősen,
S szidni - mivel nem volt egyebet kit szidni - az Istent.

„Semmi, Doronghy komám, mind semmi; ha már ide jöttünk,
Város ez is, mondják, nézzünk szét benne. Ugy is lőn.
Megszeretők a helyet; nyolc hétig nézegeténk szét,
Láttuk az egyszarvút, ettünk a tarka kenyérből.
És most visszafelé forduljunk? Mit felelünk, ha
Kérdi a francia gróf: micsodás Páris vagy az angol
Főváros (neve nem jut eszembe, pedig tudom, ott van
Írva beretvámon)? Legalább még egy darabocskát
Útazzunk: vagy a gróf addig haza megy, vagy - utaztunk,
Mondhatjuk, mivel így akarók, e tájra szerettünk.

„Így Szebenen, Brassón (szép szásznők) menve keresztül,
Assziba rándultunk. Okos egy nép volna különben
Benne, de ostoba, mert fával kövezé ki az utcát:
Hátha megégne az út: hol járna ebanyja oláha?
Itt már boldogulánk: nevelőmből folyt az oláh szó.
Egy faluban született magyarokra lelénk. Uram Isten:
Míly jó voln’ ezeket honi tótokkal kicserélni!
Majd Bukarestbe menénk: itt is tűzfészkek az útak,
S ím ez oláh példán nem röstel járni ma Páris!

„Nem tetszik Bukarest. Galacig szekeren, Galacon túl
Gőzösön útaztunk. Hamis egy játék az a gőzös:
A német szemetet, dudvát füstöltet alatta
És el akarja hitetni velünk, az hajtja hajóját.
Nem tudom én mi, de gőz nem hajtja, megesküszöm arra:
Van télen, tavaszon füst, gőz ezerannyi minálunk,
És mi hatása? miért nem hajtja el a vad oláhnak
Kémény és padolat nélkűli gazos kalibáit?

„Majd a Dunával együtt befutánk a Fekete-tenger
Öblibe. Hej nagy tó az a tenger! partja se látszik.
Azt hittem: feketébb leve van, s hogy tinta gyanánt is
Használják: de biz az még inni sem ér föl a vízzel.
Ez kutya egy út volt: fönt a födelen gonosz a szél;
Lent a szobában gőz, nagy hőség fojta rakásra.
Felfogadám, ha megint szárazra jutok, soha többé
Nem fogok ülni hajóra, ha parfüm hajtja, nem a’ füst.

„Konstantinápolyba jutánk. Sok tarka török van
Benne: csodáltam hogy’ hagyják ott széltire lakni.
Egy helyt hét tornyot mutatának: néztem a tájra
S többet háromnál föl nem veheték. Mutatának
Egy nagy várat is, azt mondván hogy benne a császár
Laknék: ezt nevetém, mert annyit csak tudok én is,
Hogy »Bécsben« lakik a fölséges római császár.

„Őszre került az idő. Haza kellene menni, Doronghy,
Mondám, untig elég tudományt vettünk ezen útból.
S hét hét mulva Drinápoly, Viddinen és Belegrádon
Által a Bánátban, Magyarországnak közelében,
Termettünk; honnét nagy kínnal elértük ohajtott
Falvunkat. Szomorú a többije, drága kisasszony!
Nem nyújt élvezetet nagysádnak, csak sebem írját
Tépdeli föl.”

              De varázs Armída tovább is akarta
Hallani s olvasztó szeme pillantása elég volt
Bendéből kivarázslani e még hátralevőket:

„Házunknál idegent leltünk. Egy potrohos ember
Otthonias képpel, melyen a vendégiszony ollyan
Kórjeleket mutatott, mint foghúzási dolognál
Látni lehet, fogadá zavaros színű köszönésünk...
Honn-e anyám? kérdém; »kii?« s nagy szemeket vet az ember,
»Ah vagy tán az előbbi tulajdonos úgy-e? az L*be
Ment, miután harminckét évre kivettem ezen kis
Birtokot (és ezzel kezeit bő pantalonának
Tág zsebjébe dugá) s kifizettem mind az utolsó
Fillérig. Tessék oda menni, ha tartozik önnek.«
Elfordult s hidegen nézett a novemberi ködbe.
Hajts, kocsis! ordíték az oláhnak, római nyelvén,
Melyből majd száz szót hoztam haza távol utamból,
Nem baj a pénz, de ma L*be megyünk, máskép agyonütlek.

„Így a remény s ijedés kocsisomba szilaj tüzet adván
S e tüzet ostora somnyele átöntvén a lovakba:
Tízkor az l*i rokon kapujánál végre megállánk.

„Itten anyám betegen feküdött, közel a legutolsó
Perchez; alíg ismerhete rám, és félrebeszélvén
Váltót emlegetett. Rokonunk mondá el a történt
Gyászesetet: hogy anyám számos váltót kibocsátván,
A gaz kölcsönzők, gaz bírák dobra verették
Ingóit; kifogást sem hagyván tenni szegénynek,
Mellyet - háromszor legalább - tehet a nemes ember;
És hogy nem lévén hova nyúlnia, kénytelenűle
Fekvő birtokomat zálogba bocsátni, de a pénzt
Fölvévén, vele a gaz francia comte tova illant:
Mellyeni bújában beteg ágyba esék, soha többé
Föl nem üdűlendő!.........................

„Félév mulva sötét-komoran tértem meg anyámnak
Sírjától, hova eltemetém pénzemnek utolsó
Fillérét. No Doronghy, hová most? merre van otthon?
Mit természetesen ő szintúgy nem tuda, mint én.
Törte fejét mégis, ha talán e vérveritékes
Munka után valahogy sikerülne koholnia tervet.
A tisztújítás ötlött fel végre agyában,
Szolgabiróságot praescríbálván bajaimról.

„Megvesztél te komám? felelék: tudod-é, hogy a zsebben
Nincs egy erős krajcár s pénz nélkül eb a magyar ember?
Ám ő megmutatá, hogy járatos a honi törvény
Bakrai közt, és ért a nyúlkereséshez ugyancsak,
Megfejtvén, miszerint a magyar nemes ősi vagyonját
Tízszer eladja, ha kell, és visszapörölheti mindég;
Hogyha pedig más ad, vagy zálogosít is, olyasmit,
S őt - mert még nem is élt - meg nem kínálta vevője,
Jó kötekednie, mert vagy megnyeri, vagy szedi a sok
Pótlékot, mi talán még jobb, mint nyerni sokára.
Azt javasolta tehát: rontsunk a goromba vevőre,
Hogy, ha nem ád még a zálog-summára, mi rögtön
Perbe fogatjuk. Mely hadi cselnek jó sikeréül
Másnap ezer pengőt nyomtam dagadó kebelemhez.

„Most legelőször is a főispán tiszteletére
Mentem. Atyám végett kegyesen fogadott. Szivaroztunk:
Kérdeze törvényből holmit, mire hogy’ felelék meg,
Én természetesen nem tudhatom, annyival inkább,
Mert kérdései sem voltak tisztában előttem.
Jónak láttam azért ollyanról szólni, mit értek,
És felhoztam a tisztújítást, szolgabiróvá
Instálván nevemet tűzetni ki... Elmosolyodtak
Ajkai és így szólt: ki a pályán célt akar érni:
Tűr sokat és munkál, izzad, hol fázik, az ifjú,
Ója magát bortól, szerelemtől. Boldog az ifjú:
Egy tavasz és egy nyár van még őszének előtte.
Míg tart szép nyarad, édes öcsém, hát rakjad a fészket:
Szorgalom és tűrés! még nagyra mehetsz, csak akarjad.

„Megköszöném s jöttem. Van ezer pengőm, tele torkom,
Termetem és képem; tudok a kutyabőrös urakhoz,
Van szép cifra szüröm, selyem üngöm, vértesi baltám,
Pengő sarkantyúm, rőfös toll a kalapomnál;
Kostököm’ egypár száz kortespipa meg nem ijeszti,
S káromkodni tudok, cifrábban mint a toborzó:
Így nem igen félek, hogy a főispáni figyelmet
Kortesi érdemeim, szolgálataim kikerüljék.

„Folytak a készületek. Mert két párt volt a megyében,
Egyik az ős magyarok nemadózó pártja: tapasztalt
Ősz öregek, nagybirtokosok, grófok, hadi tisztek,
Consiliariusok (mindhárom fajja ezeknek),
Táblabirók és szolgabirók, közbirtokosocskák,
Végre a romlatlan, címerleveles rokonoknak
Szép szót megfogadó, jogokat védő sokasága.
Másik a hígvelejű szóhősök zajtele pártja:
Kik miután magokat vagyonoktól megszabadíták
Most szabadelvűknek szeretik hánytatva nevezni.
Máskép pörkerülő prókátorok, elszabadított
Gazdai tisztek, bűnkereset-sujtotta uracskák,
Pusztult földesurak, kitagadt fiak, írnok öcséim,
Konyhai látogatók, hervadt rózsák fizetéses
Pillangói: rövid szóval mindennemü serge
A békételenek, szeleburdiak és fecsegőknek;
Nem kis része pedig honoratiorok: tudományos
Kántorok és jegyzők s több ily kapa-unta parasztok.
E két párt közepett vala még egy ingadozó párt,
Mely mint színehagyott posztó, kétes, ha piros vagy
Zöld volt-é hajdan: most illeszd bármi szinűhöz,
Egyformán veti arra tökélytelen árnya fakóját.
A maradandó párt tens Nemdy urat kiabálta;
A szaladandó párt valamely nagyszáju Parázsit.

„Hosszas volna előszámlálnom, mit követék el
Pártom híveiért, de kivált magamért, faluszerte;
Mint nyomtam kebelemhez a zsíros ködmenü noblesse-t
A zamatos csókot mint viszonozám tele szájjal;
Mint osztám a huszast, szájszámra s a száj erejéhez
Képest; mint tüzelém őket harapós italokkal;
Főleg mint hazudék soha nem hallott jogaikról,
És az arany bullát, mint gyémántoztam előttük,
Százszor is esküdvén, hogy Nemdy ha lészen alispán,
Nemcsak a már felrótt méltatlan adót letörűli,
Sőt a paraszti adót is köztük elosztja jutalmúl,
És több illyeseket: mellyek bizonyos sikeréűl
Háromezer vótum tátott rám hárpia torkot.
Összeirás történt. Nem az elnyűtt régi modorban,
Így ir a jegyzőkönyv, hanem új rendben, szigorúan.
A névsor pedig a szavazás idején betüsorral
Volt kikiáltandó s az egyén akkép szavazandó.
Szentűl van. Mi tehát feljártuk hadnagyainkat,
(Mert a hadnagyokat könnyű rábirni a jóra)
Tettünk összeirást: (játék neveket kitalálni
S a szavazást azután elvégeztetni paraszttal)
S úgy vártuk be a tens küldöttséget, ki örömmel
Elfogadá a kész névsort és víg lakománál
Jókat ivott a nehéz munkára, javábul a bornak.

„A tisztújítás egy hét vala már; mi az órát,
Perceket úgy lestük, mint víg szüretet les a gyermek;
És ím, hirtelen a főispán vármegyegyűlést
Hirdettet, valamely most jött fensőbbi parancsért.
Összegyülünk, a parancs olvastatik; ennyire megy ki:
»Tisztesb-rendűség nem lévén ősi nemesség,
A megye álljon el a végzéstől, melyben ezeknek
Voksot adott: ha nem áll, tisztújítást ne reméljen.«
Pártom e rendelményt hódolva fogadta, szokásként
Ellenben szeleburdi vitézink víttak erősen,
Piszkoltak mindent, mi fölöttük bír hatalommal,
Keblükhöz karolák a nevelt honoratior osztályt:
És ők fércelték e kormányelleni végzést,
Hogy: Mivel egyrészről terhet visel a nemesekkel
A tisztesb osztály, másrészről, sokba kerülvén
Eddig is a szavazathódítás, több haladást nem
Szenvedhet már tisztfejelésünk: minden időben
Állani fog honoratiorink szavazatja, kivévén[25]
A szavazás idejét!...........................

„Egy nap egy éj a köz, s mehetünk foglalni a termet.
Méltóságos ur - a főispán - megmutatá hogy
Van tálentoma, nem kis mértékben, hadi cselhez:
Tudniillik beparancsola másfél ezret a nemzet-
Őrségből (azaz: amelyekkel a nemzetet őrzik),
Színleg a szép s jó rend fenntartására: pedig más
Volt azalatt... titok... Ej, nagysáddal mért ne közöljem?
Pártunk szembetünő kevesebbségét akará ki-
Pótlani e dárdás és szúronyos őrkatonákkal.

„Végre megért az idő: azaz eljött a kijelölt nap,
Folyt a tanácskozmány, s bár főispán ur erősen
Álla, hatalmas okát kifejezvén spártai csak-ban:
Végre kiforgatták sarkából és kijelölte,
Akit az ellen akart, mondtam: nagyszáju Parázsit.
Indúl a szavazás. A nemesség névsora - számos
Rőfre menő - ott reszket a küldöttségi kezekben.
»A. betü, első név. Nincs itt? hát jőjön a másik.
Az sincs? - Ej, minek is, hadd jőjön az, aki jelen van.«
És jött. - Háromszor szavazánk és, rettenetesség,
Mégis az ellen nyert! mert ők négyszer szavazának.

„Nem kicsiny érdemeket szerzék pedig e csatatéren,
Mert majd elrekedék. De miért kérkedjem e hősi
Tettemmel? hiszen azt elhírli a Nemzeti Ujság![26]
Szolgabiróságom küszöbén állék. Körülöttem
E hű társaim is, fölemelni azonnal az ifjú
Judliumot.[27] Tettünk, és tettek az ellenek egyre
Szolgabirót, meg szolgabirót: főt, alt, közepesdit.
Sorban az esküttség: »Jobb lesz mint semmi« - morogtam
Társaimhoz, »de ti is hozzá készültetek immár
Felmutatásomhoz, fel nem sütlek, ha csak élek.«
Hajh, hazudék, hazudék: betelett a jurassori szám is:
(Kell oda más számnál?) és én - ki sem is jelelődtem!!!

„Tisztújítás ez? kérdém reszketve dühömben,
Az van-e? vagy vásár, hol lelkeket ad, vesz az ember?
Hol nem az érdem jő mérlegbe, hanem gaz önösség
Űz szemfényvesztő játékot az ősi nemessel?
Én kívánom: a főispán tüstént kijelöljön
Engemet. - »Ó tüstént« vág közbe az elnök: »ez embert,
E buta rendzavarót tüstént börtönbe, legények!«
S megcsillant a sásidomú szuronyok sokasága.

„Tudtam a nonust,[28] mert a minap betaníta Doronghy
Erre is egy kínnal, mint már majd vármegyetisztet,
S börtön!... idézés nincs, megadás nincs, sőt kereset sincs
Elrendelve, s ime börtön! nekem ősi nemesnek!
Feldühödém (ki nem is dühödik vala, bántva miként én?)
És egy erős ugrás a zöld asztal közepére
Juttata, - társaim is követének; - hol legelőbb is
A kalamárisokat szétrugtuk az ülnök urak közt,
(Egy foltocska jutott a főispánnak is akkor)
S kardot rántva erős védő helyzetbe szorúltunk.

„Ámde a szúronyosok nyomulának hosszan előre
Balga, ki ott is küzd, hol csak szaladásban az élet!
A természet adott embernek lábakat is, nem
Csak kezeket, s ki pusztán kezeit használja örökké,
Ollyan, mint a diák, ki felől a krónika írja:
Hogy kés- villával darabolta fel a fidibust is.
Így mí sem teheténk egyebet, mint harmatos arcú
Táblabirák és tens uraim tetején leugorni,
S hátat fordítván a fényes acél agyaraknak,
Bordaropogvány közt kinyomulni a lármateremből.

„Hajh de veszélyünknek még ezzel nem vala vége,
Üldöztek szanaszét bennünket, mint fugitivus
Úti betyárt, kinek a törvényszék s tiszti bakója
Tiszteletére megyen (mert még egy évnyi egérút
Van s ezalatt a vármegye ölhet bárkit az úton,
Hisz, ha nem áll neki a végítéletnek, utólag
Kívül birtokon, azt szabad ám fölvinni az égig!).
Kertről kertre jutánk, míg végre a fegyveres üldők
Vad zaja elnémúlt mint a Kösi malma Szoboszlón,[29]
És mi sikátorokon, zugokon hallgatva ügettünk
A városszélig, hol vad kocsi áll vala kettő
- A kocsisok, hihető, bent a korcsmában aludtak -
S én felszökve nehány társammal egyikre, a többi:
Hű Maradossy, derék Nemadózy s a nagyfejű Szűzváll
Még más kettővel követék az ulyssesi példát,
És felugorva hamar másik szekerére a pórnak
- Nem lévén mi tovább a megyéhez vonzana bennünk’ -
A zabevők közzé csapkodtuk a jaj-hegyes ostort
Meg sem is állva előbb, mint másik vármegye szélén.
Ott, nehogy ártatlan tréfánk bűntetti[30] lopásnak
Tessék, a szekeret, lovakat, kormánytalan úton
Visszabocsátottuk föllelni az abrakadókat,
És gyalog indúlánk savanyú sorsunknak elébe...
Hajh, de mi út vala ez! megtörve csatánk dühe által,
Éhen, fáradtan, de kiváltkép szomjan utaztunk,
Fő utakat kerülénk, rettegvék felfödözéstől,
Áztunk, szikkadtunk, valamint tetszett az időnek.
Legfőbb pontra rugott pedig a nyomor e mai éjen,
Melyben az orkánnak kísértetek is segitettek,
Melyben a vész elszórt bennünket s ördögi csalhang
Hívogatott - majd elrémíteni - bűvtele síkon.
És tán halva kelünk föl e hajnal lenge szelével,
Mellyet az ablakokon már-már érzek belopódzni,
Hogyha te, tündérhölgy, nem küldesz előnkbe vézérfényt,
Híván nagy kegyesen gyönyör- és kéj-lakta honodba.”

Harmadik ének

Már a pirók hajnal diadalzászlója kifeslett
Napkeleten, s folyvást pirosabbá lőn a hegy ormán;
Réteken, erdőkön, falukon és városon egyre
Ébredezett a zsibaj, jeleül, hogy az annyiszor ifjúlt
Természet ma megint felocsúdott rémriadalmas
Álmából. A paraszt nyujtózva kel ökrei mellől
És kitörölve szemét, a most féléve mosottat,
Cserhaju öklével, ballag mérsékleti boltba[31]
Egy negyed életvíz lélekderitő italára.
Szurdikos utcákból, hol az éjt festékes aráknak
Karjai közt tölté, kimerűl tollas köpenyeggel
Egy vagy két filozóf, szüleiknek drága[32] reményi:
Élni sietnek ezek, vásárlani új gyönyörélvet
Pár huszasért s pótlékul adott potom életerőért.
Már ama jobbak, kik magukat rég túlmivelék az
Ostoba természet pimaszos szabatú reguláin,
Vetkeztettetnek lefelé, hogy az éji Geschäftek
Lankasztása után elaludják a nap unalmit.
Itt-ott utcaszögön serkennek a városi őrök,
És elballagnak kipihenni az éji virasztást,
Osztoznak zsebelők, csendőrök, az ég adományán,
Majdan a károsnak nagylelkűn visszahozandók
Elsikkadt fejszéje nyelét, hitványka jutalmért.

Főleg a vendéglő körül éber az élet azonban.
Fürge legények, zöld kötenyekkel, ki s be sorolnak,
Hónuk alatt foglalva tekercs, kalapács kezeikben,
Még füleik mellett a múlt napon ott feledett toll.
Benn, a keringőben[33] fölfejlenek ím a tekercsek,
Zöld, veres és hószínü fejér kelméket eresztvén,
Mellyekkel padokat, táblát és karzatot egyre
Felcsicsomáznak a zöld hasu fickók, óva szegezvén
Széleiket, nehogy a fizetetlen nemzeti kelmék, -
Mellyek a Grosshändler soha nem feledő pagináin
Írvák, nem szelidítve büvös saldirt erejével, -
Elszakadozzanak, és a vevőt más boltba riasszák.
Nemzeti ünnep lész itten: Védegyleti Gyűlés.
Már gyűl a sokaság bámulni a tarka mutatványt,
Éttelen újságvágy dologellenes ingere hajtván.
Jőnek urak, nem-urak, vászonnemesek, paszomántos
Birtokosok, frakkos megyetisztek, arasznyi szakállal
Kardosan és botosan, hogy tudjanak ülni tanácsot;
Úri parasztok, azaz kutyabőrtelen értelem aljas
Emberi: ügyvédők, tisztek, papok, orvosok és föld-
Mérők, kik hálátlanúl nem rettegik édes
Anyjokat is lánccal terhelni naponti kenyérért;
Végre zsidók, lesikált állal, hagymás faluszájak,[34]
És a kanászoknál szigorúabb sorsu tanítók.
Asszonyok is: lelkes buzgalmu leányi e honnak
(Nem sokan e nemből) honi festésű rokolyákban,
Legtöbben divatos kelmékben, máshoni drága
Csipkebodor közepett ülvén mint nyársra feszült lúd,
Tartani pártatlan bírálatot öltözetéről
A bejövő-kimenő minden rangú sokaságnak;
Szűkkezü kalmárnők csődöt lehelő piperével,
Vesztaszüzek, zsoldos katonák ónnal teli karján,
Peckes mesternők, feszes arccal, gömbölyü testtel;
Szürke harisnyájú, idegen haju cifra zsidónők,
És lyány-asszonyok, e szók értelmében egészen,
Kik csak a buzdító, a tevékeny férfira várnak,
S készek mindenöket, nemes elszánással, od’adni.
Áldozatúl, a hon gyarapúlásának okáért.
Jött Rák Bende vitéz, jöttek mind társai. Őket
Ellátván a büvész Armída tanúlevelekkel:
Mintha nemely távol megye gazdag táblabirái
Volnának, legelőbb most látogatók e megyében
Kis részbirtokukat, feljöttek tiszteletére
A megyeispánnak, ki, nem is kételgve irántuk,
(Mert tudhatta-e azt: ki, hol és mit bír a megyében?)
Szívesen elfogadá, s meghítta gyülésbe is őket.
Végre az elnök jött, ki nagy éljennek közepette
Székeig elhatván, ekkép kezdette beszédit:

„Én nagyon örvendek, látván, becses úri közönség,
Mily nagyszámu magyart képes még gyüjteni egybe
A haza érdeke, mit mostan van látni szerencsém.
A védegylet ügyét akarom kegyetekbe ajánlni.
Balgatagok voltunk mostanság, nagybecsü gyűlés:
Ősi apáink megtanulának szőni darócot,
Törni juhbőrt szittyás kacagánynak, szíjt hasogatni
Bocskoraikhoz, kalpagnak rókát lenyilazni,
Farkast és medvét bundának csáva-cserezni,
Asszonyaik pedig a lent fonni, himezni a vásznat,
Kötni erős csipkét és varrni magoknak, uroknak:
Ami kevés pénz volt, nem ment külföldi zsebekbe,
Nem hanem - eltemeték, minekünk, késő maradéknak.
Ámde mi elhagytuk nyomdokjaikat: kacagány helyt
Szűk zsákot viselünk zagyvált szinü condra szövetből,
Párizsi utcákhoz készített kelmetopánkát
Hordunk, öltözetünk valahány darab, annyi királynak
Országából jött, s jó drágán - néha hitelben -
Vettük, ugar földünk bevetetlen hagyva miatta.
Ez gonoszúl megyen így. Kinek egy garas a jövedelme,
S hármat költ: az előbb, vagy utóbb, de bukásra jut egyszer.
Íme azért lelkes, takaros polgári e honnak
Egyletet állíttak, melynek minden magyar ember
Tagja lehet, s nem kell mást tennie, mint fogadással
Azt ígérni, hogy ő honi kelméket fogad el csak
Öltözetűl, honipar művét használja magának.
Álljunk hát e nemes, csak húsz krajcárba kerűlő
Társúlatba mi is: ki ne tenné ezt a hazáért,
Lévén alkalom azt illy olcsón tenné dicsővé?
Itt az ív: írjuk alá. Kezdem: másfél huszas; itt van!”

Szóla; megéljenezék, és végre leűle szokáskint.
Ellenben pedig a tűzlelkü Hamarfy felálla:
„Én nem kérdezem azt, használ-e honomnak az egylet”
Kezdi, „csak azt: kormány ellenzi-e vagy sem? azonnal
Tudni fogom, vajjon üdv rejlik e benne, vagy átok.
Úgy veszem észre pedig: nincs a kormánynak inyére,
És így, nem magyar az, cudar az, ki tagúl be nem álland.”

Melyre vitézlő Bende, dühét nem bírva, felugrott,
S fülhasitó hangon így ránta magára figyelmet:
„Az cudar, aki teszen kormánya, királya dacára.
Az cudar, aki e kardviselő nagy nemzet egyénit
Görbe takácsokká, festőkké tenni akarja!
Illik-e az, hogy lent fonogasson az ős magyar ember?
Illik-e, hogy gyapjút csapjon? Végtére: ki tiltja,
Ezt ne vegyen, vegyen azt a szabad-zsebü honfi nemesség?
Verje meg a magyarok szent istene, aki aláír.”

Rosszalatot búgott e szókra egész balog oldal:
Ellenben javalá a sanior és mosolyogta;
Melynek szürkehajú seregéből Aggdy felállván,
„Meglehet” így kezdé: „van jó ezen egyesületben,
Ámde korán van még, éretlen rá a magyar nép.
Ifju korunkban, jól jut eszembe, mi lelkesedéssel
Terjesztők a magyar szabatú köntöst haza-szerte!
Szalmai volt a láng: frakkot visel a magyar ismét.
Most pedig a kelmét kívánnák megmagyarítani:
Meg nem foghatom azt, mért nem derekabb magyar öltönyt
Anglia-posztóbúl, mint quakert szabni magyarból?
Hordjunk zrínyit előbb, azután írhatjuk alá ezt.”

Gróf Telivér lőn most a szónok egész tüdejével:
„Kormányellenies cél rejlik az egylet alatt, és
Forrongásra vezet: megrontani minden erőmmel
Szent kötelességem; pedig ez sok szép huszas áru
Múlatság, uraim, nem mint önök egylete! már is
Tízezret fizeték, pengőben, a gyáralapító
Társúlatba, de nem sajnálnék adni megannyit,
Csakhogy a védegylet bukjék, mielőbb, mi rutabbúl.”

Ton d apameibomenoV   fölkelt gróf Lánghy, tüzelvén:
„Én is adék a gyáralapító tárba, nemes gróf,
Húszezret, de azért nem kérkedem ily helyen azzal.
A védegylet ivét pedig épen azért fogom, ímhol,
Írni alá, mert húszezerig meg kell rövidítnem
Pénzkiadásomat; igy magamat, honomat kisegélem.”

Ónapy táblabiró váltá fel a grófot: „Örömmel
Lennék társ az urak céhében s nem vonakodnám
Subscríbálni azon papirost „úgymond” ha lehetne;
Ámde nagyon méltó mentségem: tisztes öregnek,
Mint magam, ily kirivó szinü köntöst hordani nem szép
Lenne, fehért, zöldet, vereset, mint látom e tábl...”

A nagy kacagás vágá ketté az öreg szavait, ki
Szégyenkedve leült és felfogadá: soha többé
Szót nem emelni, habár lopnák is előle hazáját.

Szünvén a kacagás, Rőfész foga szert, s puha öklét
Törve: „Alássággal hírül adom, a honi kelmék
Brünn - vagy izé... Gácsról” igazítá arca-pirultan
„Még ma megérkeznek, szolgálhatok illemes áron...?”

Nagy köhögés jöve rá s így kénytelen újra leűlni.
Singhy barátja pedig könyökét megrántva susogta:
„Mit gondol koma, bukni akar honi kartona mellett?”
„Ej koma”, válaszol ez, „van eszem. Két vén honi mellett
Tízet adok külföldi vagyont szint’ oly magas áron,
Végre, bukást mondván, a gyárt buktatni segítek.”
„Már az más” felel a koma, képe simára juháztan.

Folyt az aláírás, szónoklat: s megjegyezendő,
Nem szólt mind, ki aláírá az ivet, de viszontag
Sem mind írta alá, ki az ügynek szónokaképen
Sok nedves tenyeret fájós tapsokra hevített.
Most Pipy gróf kelt fel s ügy pártolatára emelt szót:
Mert, úgymond, divatos ma ez eszme nagyok, kicsinyek közt,
Mert nem sokba kerül, s nagyon is lágy a kötelezmény:
Puszta becsűletszó fékezve csak a kirugókat.
És így, aki belé unt, bizvást visszavonulhat:
Szó a kötél, szabad azt revokálni, kivált a nemesnek.

Hangady táblabiró hasonúl pártolta, ez okbul:
„Olcsón vesztegetem gyapjúmat” mond; „ha Magyarhon
Szinte csinál posztót s a külföld hordja tovább is,
Szökken az ára, hiszem, s akkor huszasom, haza hozzák.”
Mellé szólt Rohanász; ő, úgymond, helyben aláír,
Él hite keblében - s ez okon kész áldozatokra -
Hogy védegyleti tag testén a nem-honi kelme
Benn született honivá nemesül idegen szaga múltán.
Borzond is javalá, ott látván benne az üdvet,
Hogy lecsepűli böcsét a külföld áruinak s így
Féláron vehet ő idegen-készítte iparműt.
Langyi hasonlóul, nem igen tűntetve, aláírt;
Ő az egészt levegőtisztító éji lidércnek
Képzeli, mely se nem árt, sem használ szembetünőleg,
S el fog tűnni megint, miután ragyogott egy időig.
Ingady ellenben - majd bal, majd jobbra tekintve,
Hosszú kétely után sem merte nevét odaírni
(Juste milieu-s vala ő), abban lele mégis egyensúlyt
Hogy fogadást tőn és - azt mondják - esküt adott rá
Négy szem közt, miszerint, bár nyilván írni körülmény
Tiltja, titokban azért hű lészen az egyesülethez,
És, ha jutányosban kaphat honit, azt vesz örömmel.

Illyen s még badarabb okokat hordván fel a gyűlés
Tagjai kölcsönösen, miután a gyomorkaparó dél
Hírül adá, hogy a gazdasszony káromkodik otthon,
És a béketürés gyakor ásításra fakadt ki:
Amint testi szemét éhség hálózta, fokonkint
Nőtt értelme világa az elnöknek, ki egészen
Tisztában látá kettőkor a tárgyat, a tisztek
Megválasztattak (mind jó hanyag emberek) és a
Gyűlés téltul elégült újságvággyal eloszlott.

Bendét gróf Telivér meghítta magához ebédre
Sorsosival, másnap pedig a követútasítások
Választmánya előtt mutatá be levente barátját.

Nagy kazal indítvány, szép változatos vegyületben,
Várt a tanácskozatok percére, hideg nyugalommal:
Minden előtt a magyar nyelv fordula kézre közőlök.
Ennek az ellenzék egy kis töredéke ohajtott
Volna erősb szövetű törvényt, mely bírna darázzsal
Szintúgy, mint a legyek törpéivel és szunyogokkal:
Ámde a nagy „numerus” megelégvék, sőt köszönettel
Vette az eddigit is, némely nem győzte csodálni:
Mint történhetik az, hogy már nincs tiltva magyarnak
Szólni, pörölni, Magyarhonban, született anyanyelvén.

Most az avíticitás kérdése került felül. Ez sok
Szép köhögésre adott okot (ó mert szörnyü poros volt!)
Majd, miután fel lőn olvasva, vitáztak erősen,
Felhordák okait mind a négy nemzeti lapnak,
Sőt felül is múlák ezeket pokrócban, epében.
Földesurak, kiknek tetemes földbirtokaikra
Dédükök elfeledett bűváldozatúl ebet ölni
S bőrét a szerezett holdak hátára terítni,
Hogy védné azokat harapós prókátorok ellen,
Rögtöni eltörlést javasoltak a nyűg ősiségnek.
Ellenben megavúlt ügyvédek, régi fiókok,
Szú-likacsolta családszekrények felkutatói,
Ó nevek emberi, volt uradalmak messzire terjedt
Mesgyéin legelők s tengők örök álmu reményben;
Szemrontó firkák halovány rejtélyei titkán
Rágódók s egyebek, tudná a manó lesorolni,
Alkotmány-kidülést, nemzetsírt láttak ezen szép
Aggszerü intézet legutolsó körme-szakadtán.
Legkitünőbb vala most Rák Bende beszéde, ki tartván
Zálogosított birtoka vesztétől, kimeríté
Ékesszólását a veszélyes gondolat ellen.
„Nemde”, kiált hevesen, „most is sok a pertelen ügyvéd,
Kik, mivel egymástól nem tudnak elélni különben,
Hajhászok, keritők és alkuszok és veszedelmes
Csendzavarók lesznek, mindennapi szűk eleségért?
Most vegyük el kenyerök jobb részét: nem fog-e majdan
Fellázadni egész seregök, s e drága Magyarhont
Nem fogják-e utóbb fenekestül felborogatni?”

Ingady ellenben kívánta, hogy „eltörülődjön”,
Mindazonáltal nem rögtön, mivel az sok elárvult
Hajdani nemzetség ígényit meghiusítná,
Nem: hanem elvárván végét minden folyamatban
Lévő és ezután kezdendő ősi pöröknek.

Még ugyan a többség akaratja ki sem vala mondva.
Mindazonáltal, időt kívánván megtakarítni,
Sorra kitálalták a tárgyakat, okszerü célból:
Hogy ki egyik tálból nem eszik, nyulhasson a máshoz.
Bende a hongyűlés éventi ülései ellen
Tiltakozék, kérdvén: minek azt a sok f... törvényt?
Ollyan a törvény mint a bor: fanyar ízü ha új még,
És savanyú képet torzít mellette ivója,
Míg a megérett ót kéjelgve bocsátja le torkán.
Van Verbőczyben ó is elég, csak győzze az ember
Azt betanulni; miért ahelyett hát gyártani újat?
Isten tízet adott mindössze az emberi nemnek:
És mi nem érnők meg félmázsás corpusainkkal?[35]

„Úgy van, öcsémuram” ősz Patvardy felelt helyeselvén,
„Hajdan az ifjúság tanulá, mint tisztes apái,
A haza törvényét, mint azt Verbőczyben és szent
Corpus Jurisaink foliánsain írva találta:
Most, tanulás helyt, őmaga gyúr, külföldi anyagból,
Új törvényt, nehogy a régin rágódnia kelljen.”

Másik a képviselő rendszert átkozta kegyetlen,
Mondván: nem lakik ő jól más szájával, eszét sem
Bízza magánál, úgy lehet, ifjabb képviselőre.

Aggdy a kortesség szép volta felől csodaszépen
Értekezék; Telivér a német vámra sohajtott,
Úgy hívén a hazát tündökleni gazdag iparral.
Gróf Pipy kényszeritett örökös váltságot ajánlott,
Melly a jobbágyot kötelezze kiváltani földjét;
Földesurát, úgymond, szükségtelen így kötelezni:
Az, maga hasznáért, örömest lép alkura úgyis.

Volt, ki füléig adós maga, üdvet a státus-adósság
Elfogadásában keresett, nem tudni, mi okból;
Másik egész tűzzel - vala bár hive a maradásnak -
Sürgete teljes szót minden városnak adatni,
Csakhogy az ellenzék leszavaztassék a diétán.
Lánghy a kormánynak felelősségét akará ki-
Vinni: derék akarat! kár volna ha nem sikerülne!
Mondják: így akará az egérnem is egykor a macskát
Megzabolázni, de nem hallottuk még az eredményt.
Mások a sérelmek tárgyában emígy szavazának:
Minthogy ezen panaszok nagyon is halmazra tolúltak,
S mink, fiatal maradék, nem tudjuk már nagyapáink
Régi gravameneit, nem tudja miénket a késő
Posteritas: jó voln’ ezeket mind összeszedetni,
És egy öreg könyvben kinyomatni jövő tudomásul.
Ám sokan ellenzék e javaslatot, azt bizonyozván,
Hogy feledékenység legjobb ír e panaszokra.
Szóltak az esküttszék mellett és ellen is, ámbár’
Vékonyan ismerték ezen intézet miben-álltát,
Csak hírnévben, mint a monda vitéze a kávét:
Hja, de mi csillagaim, törvényhozatalra születtünk:
Azt is látnunk kell, ami túl van hályogainkon.

Mindezeket, pro és contra, vitaták sok időig;
Mindenik önnéztét akará a többire tolni,
Vélekedésében tetszék mindenki magának,
És maga sátra előtt söpré minduntalan a port.
Így, természetesen, lehetetlen volt egyesülni.
Látta az elnök is ezt: hogy azért más térre vezesse
A meddő szavalást, ámbár még nem vala sorban,
Híres ügyét szőnyegre dobá a házi adónak.

Mintha darázsfészket pajkos süheder faderékban
Megbizgat, dühösen zúdul fel a hangos odúban
A szuronyos bogarak számnélküli nagy sokasága:
Úgy zúdúlt föl egész teremök, hallván az adó szót.
Elsőbb is Rohanász foga szert, és cifra beszéddel
Nemcsak a házi adót, hanem a hadit is helyeselte,
Mert, vegyük észbe, magának nem volt semmi vagyonja,
Sőt a reménybelijét is túlhaladá az adósság.
Ellenben Telivér gonoszúl csépelte a tárgyat,
S hosszu beszédének farkául így teve kérdést:
Volna-e képtelenebb annál: hahogy a nemes ember
Nemcsak a választás terhét, mely annyira súlyos,
(Egy tisztújítás taval is négy ezriben állott)
Fogná hordani, nem, hanem a megyetiszt fizetését
Szinte viselné a házsártos, lomha paraszttal,
Kit csak, mint a diót, törten használhat az ember?
Gróf Pipy váltá fel, de nagyon más-szőrü beszéddel.
Ö minap apjával csak egy úgynevezett szobalyányon
Összeveszett gonoszúl, s azidőtől fogva szünetlen
Pesti Lapon legelész és átkozom egy liberális;
Hármat a legjelesebb cikkekből szóhiba nélkül
Elfútt, s elfogadá az adót; de az emberi szívek
Vizsgálója tudá, hogy a szónak rejteke táplál
Némi reményt, miszerint hamarább rá száll az örökség,
Mintsem a házi adó törvénye fizetni szorítná,
És így még lesz idő a nem-fizetősdi szerepre.
Most ősz Aggdyra jött a sor, ki felállva, nehézkes
Mozdulatokkal (mert ő nagy nyomatéku egyén volt)
Méltóságosan így szavazott: „Természeti törvény,
Hogy kiki ollyan arányban hordja az álladalomnak
Terheit, amilyen részvétese a jövedelemnek.
Én a közös fizetés terhét őszinte örömmel
Üdvözlöm. Hogy adóz a jobbágytelki nemesség,
Én javalom, mert azt a jogosság hozza magával.
Tudva van ott: mellyik nemes és hány véka vetést bír,
És az adókivetést akadály meg nem nehezíti.
Ám a birtokosok már más rovatúak: ezeknek
Terjedetes faluit, pusztáit, mesgyehatárit,
Völgyeit és hegyeit, vizeit, gazait, pocsolyáit,
Erdőit, mezeit, nádréteit és legelőit,
Malmait, amellyek kétszer vámolnak: először
Míg zöld még a vetés, megye-meglimitálta vizökkel,
Aztán majd szemül is molnár-szentelte fukákkal,
Mindezeket nincsen ki e földön számba vehesse.
Én hát, bár az adófizetést is örömmel akarnám,
Még most megmaradást javalok subsidiuminknál.”
Erre legott tüzesen felpattant a deli Borzond:
„Táblabiró tens Aggdy Ferenc úr úgy teve, mintha
A szabadelvű párt szabad elveit osztani hajló
Volna, de lám a szeg kiüt a már rég elavúlt zsák
Hézagain, s a víz kifoly a rossz rosta fonásán.
Jobb azt szép kereken megmondani: »én nem adózom«;
Vagy: »bizony én igen« és nem hímhámozni körötte
Én feltétlenül fizetem - bár zúgjon akárki -
Házi adóm, mihelyest - felelőssé válik a kormány.”

Lánghy nem így akará, hanem elsőbb tettleg adózni,
S akkor a gyűlt pénzről majd rendelkezni magunknak.
„Míg e zöld táblán” úgymond „készítjük az ingyen
Terveket, én addig nem várok semmi eredményt.
Kezdjük el a fizetést, alapítsunk nemzeti tőkét,
Majd lesz terv is elég, csak pénz s akarat ne hiányzzék.”

Nem helyeselte szavát e grófnak a szellemi párt sem.
Mit? rögtön fizetést? morogának. Az esztelen ember!
Sokkal szellemiebb haladónak véltük a jámbort.
Mintsem időt töltsön s kezeit szennyezze, fizetvén
Materialis pénzt ragyogó pompáju szavak helyt.
Majdosi pártolná, de haragszik, hogy liberális
Pendít meg mindent legelőbb, pedig ő szabadelvű
Ember után, mondá, még mennyországba se menne,
Lepkefy ellenben - ki ma szólt elsőbb a gyülésen,
Ifjui lángszívvel kelt védelmére az ügynek.
Ő csak a mult napokban tért vissza honába Pozsonybul,
Hol, mint úgynevezett Lantaxerr,[36] sok mosadékot
És átkot megevett megivott két évnek alatta.
Ott, bár ótta magát a közös ragadálytul eléggé,
Hajh! megmételyesült (legalább azt hitte az apja)
És, uram irgalmazz! szabadelvű lőn a fiúból.
Itthon elővették csípős lúgját a szülői
Feddésnek, s váltig mosogatták azzal a kölyköt:
Hasztalanúl! Szerecsent mostak. Végtére a gyeplőt
Búsan utána veték, várván, hogy a köznapi élet
Tégla-darabjaival dörzsölje le a veszedelmes
Szellemi mázt. - Éljent aratott, végezve beszédét.

Most miután a jobb s balog oldal sorban elállott,
Juste milieu-s uraim neki bátorodának a szónak.
Volt ki adót fizetett, de csak úgy ám, hogy ne adónak
Híják a fizetést; másik kész volt az adóra
Úgy, ha az eddigi nagy terhű subsidiumok[37] helyt
Könnyebb rendes adó lépend, s nem hajtatik oly nagy
Tűzzel, mint szedetik ma az ily országos ajánlat.
Legnyomosabban szólt pedig a jó Ingady, mondván:
„Szívemből akarom, hogy adózzék minden, e honnak
Felvirulásáért, kit egével bétakar e hon:
De kérdem: mire ám? Nem kell-e kitudnom előre
Részletesen, hova fog pénzem költetni, mit adtam?
Hány kapocs, és hány sín kell a vasutakhoz? az őrnek
Mit fizetünk? s abból mi esik rám? Hát a csatornán
Hány garas egy napszám? Hány ásó és kapa kell ott?
Mindezt tudni nekem, kérdem, bőrömbe nem áll-e?
Én, hogy az állandó fizetés törvénybe irassék,
Kívánom; de előbb állandóan s örök évig
Szükség, részletesen, híven, kicsinálni a költség-
Jegyzéket; hova majd az adó fordíttatik évrül-
Évre; s azon munkát a törvénytestbe nyomatni,
Hogy tudjuk, mikor és mire kell filléreket adnunk.
Én, ha ezen jegyzék törvényünk testibe nem megy,
Semmi adót el nem fogadok, bár elvem adózni.”

És már nem vala több szónok; röviden szavazának:
Elfogadák az adót, kiki fenntartván a magáét.
Bende pedig nem szólt; komolyan pödrötte bajúszát:
Csak ti pöröljetek, így gondolta, saját magatoknak,
Én tettel mutatom meg: adózik-e lélek e honban?

Ingadyhoz vala most meghíva ebédre, ki tegnap
A szabadelvűknek készítette fényes ebédet,
Most pedig a maradó pártot kérette magához.
Ingady gazdag volt s perszé gyermektelen ember;
Nője derék asszony, köpcös, piros arcu menyecske:
Ez radikál nő volt: nem szenvedhette a foldást
És toldást, hanem új kellett neki szüntelen: új pénz,
Új ruha, új vendég, új házi pör, új kocsi, új hír;
Nem csoda hát, hogy az új arcú Bendét sem utálta,
Sőt avatott szemek azt kezdették sejteni: Bende
Kedvéért örömest eltűrne kevés gyanusítást.

Negyedik ének

Mélyen aludt ezalatt szabadelvü Hamarfy lakában,
S nem vőn részt az ülés fontos dolgában egész nap,
Hajh, mert némi csodás esemény, mintegy meseforma
Messze letartá őt a vármegye zajteremétől.
Ingadynál fényes lakomán volt tegnap a „szellem”
(Így nevezék pártját) s jól megrakodék vala „hússal”;
Ott torozott ő is, s mivel úgy szabadelvű modorban[38]
Itta vizét a közös habarékú városi kútnak,
„Nem vala szokva ehez, minthogy nem iszik vizet otthon”,
Rosszúl lőn az ebéd végén: megevék tizenöt szem
Labdacsot, egy cigarót elfúkált, nemzeti színű
Fagylaltat csemegéze, zuhanyt vőn: hélas! hiában!
Gyomra motóláit megakasztani nem vala képes.
Lőfegyvert ragadott és ment szellőzni szabadba.
Drága mezők tilosán gázolt nemes andalodással![39]
Itt-ott nyúlfi szökött fel az orra előtt: de, gonosz sors!
Elfeledé zsebjét ellátni szem-él-köszörűlő
Völgyes üvegjével, s nem látá hol van a célgomb.

Ballag, ballag odább jó illatú rét selyemében:
Mígnem eléri a hűs erdőnek naptalan árnyát:
Ballag, ballag odább erdők szem-irígy sürüjében.
Mígnem a fáradság leveri, s narcissusi forrás
Szélire bágyadtan lehevervén, ottan elalszik.
Meddig aludt e regényszerü fekhelyen? én a világért
Sem tudom, órám nem lévén, mely tiltsa jegyetlen
Tűnni a vándor időt emléktelen elfeledésbe.
Az bizonyos, hogy amint ébredt, mindjárt deli nimfa
Csínos alakja tünék fel, a forrás zöldgyepü martján,
Tarka csöcsös korsót a kristályhabba merítve.
Volt pedig e hölgynek hosszú haja fonva szalaggal,
S barna lapos kötelűl, kikiríkitelen fara mentén,
Rózsaszinű rokolyán feljül lebocsátva ináig.
Arcain ép szüzeség hajnalrózsái virúltak;
Cifra selyemkendő volt vetve nyakába, de keble
Halmai félnyiltan mosolyogtak alóla, dagadvák
Nyári melegségnek vérduzzasztó erejétől.
Lábai, a picinyek! födezetlenül ikraközépig,
Mint tejben fürödött pipatajt, vérszín papucsából
Gömbölyüen kelvén, a gyep zöld bársonya mellett
Nemzeti színt adtak, s mivel a tűzlelkü Hamarfyt
Érdekelé minden, mi honát juttatta eszébe,
Talpra szökött, s derekon karolá a szöghaju szűzet.
„Angyalom, édeském, kincsem, ne sikolts, ne szaladj el,
Nem lesz semmi bajod, bántalmad: ehol van egy erszény,
Telve huszas pénzzel; tied ez kendőre, szalagra,
Csak ne szaladj, ne sikolts, lásd nem vagyok én hamis ember.”
Ám a leány ledobá erszényét s visszamosolygva
Elszaladott, mint a fejszétlen rengeteg őze. -
Futja Hamarfyt a lyány, hajtván őt szűzi szemérem;
Szűztelen indúlat futtatja utána Hamarfyt,
Keble tüzét annak lobogó meze szítva parázzsá.
Fák, bokor és rónák mellőlük visszaszaladnak,
Fák, bokor és rónák hidegen bámulnak utánok:
Mígnem egy ékes völgy közepén a nimfa megállván
Tűz arccal, pihegő mellel, megvárja vadászát.
Már bujaság izzó nyílvesszeit ontja szeméből
A nekibőszült hím, már égő keble tüzétől
Nyelve nedűtelenül, repedett ajkbőre sováran
Várja meleg csókok zamatos levü záporesőjét;
Már szilaj indúlat megvillanyzotta karokkal
Reszket az éhes vad felölelni a nagybecsü zsákmányt:
S hah!... az igéző lyány rút egyszemü vén banya lőn, ki
Feltartván zörögős kezeit, mint Éden örökre
Zárt kapuin kardját Jehovának visszafenyítő
Angyala, ott állott, kiaszott tilalomjegyezőként.
Visszariad, s mielőtt tisztán eszmélne Hamarfy,
Hármat tapsol a nő tenyerével, s a pofozott lég
Háromszor veri föl visszhangjait a ligeteknek.
Ekkor az éj minden rém állata zúgva előjön:
Ronda füles-baglyok, denevérek nagy sokasága
Röpdesnek körülötte, varangyok tábora tesped
Lába elé, iszonyú mérget kérődzve tokáik
Sejtjeiből, kígyók csúszkálnak, vértarajokkal,
Öltögető nyelvvel, dühösen, mert épen a titkos
Kő-fúvást kellett elhagyniok: ördögi pillék,
Tarka török kendőt vetvén berovott derekukra;
Pókok, hátaikon hordván aszkéta keresztet,
Ellenben hasukat táplálvá rabolt zsiradékkal
Ádáz skorpiusok, meleg égalj élet-eloltó
Szörnyei, mellyeknek lassú hada krími tatáros
Száguldói gyanánt jőnek fene tőrü darázsok.
Mindezen undok nép hősünket közre szorítá.
Már a szikla remény kebelében szét vala mállva
Amikor, egy percben, kettéreped a beborúlt ég
S villámként ragyogó béllése kilátszik a mennynek;
Egyszersmind érzéktompító csattanat által
Földre rogy és darabig hever életvesztve Hamarfy.
Amint visszanyeré eszmélete tiszta világát:
Egymaga volt a völgy közepén: eltünt a varázsnő
Szörnyeivel, s a magány csöndét csak a hársfatetőkön
Játszadozó szélnek bágyadt susogása boszantá.
Néz körül: a forrás hova lett? álmélva Hamarfy,
- Mert beteg álomnak gondolja egész eseményét -
Nincs forrás, idegen minden körülötte, komor fák,
Vad tüskék állják el utát, bármerre tekintsen.

Már pedig a rideg éj ködpaplana kezde terülni,
Már a házi-urak kibuvának rejtekeikből
Itt-ott hallatván a marasztó nyájas üvöltést.
Ekkor egy ifju vadász véletlenül ott terem, ekkép
Vígasztalni meg a szepegés-gyarlítta Hamarfyt:
„Mit szomorogsz pajtás? eleven légy s víg, ha vadász vagy.
Hallod-e, csörtet a vad, s a lövészt buzdítja lesében.
Résre füled, gyűszüzd fel lőcsöved, archoz az aggyal!
Nem mozdulsz! Haha, vesd el a puskát, s ülj le guzsalyra!”
Erre Hamarfy elősorolá, mik rajta esének,
Kétli ha ébren-e, vagy hazug álma sötét iszonyában.

„Nem hazug álom volt” felel a másik: „maradásnak
Ördögi szelleme volt a lyány, ki varázserejével
Vonza, előbb véred fölforralván buja tűzzel,
Majd e varázs-völgyben megrontani téged örökre.
Ellenséged e lény, üldözni fog ennek utána
Elveidért: de ne félj, nincs rajtad semmi hatalma,
Míg hű vagy szabadelvedhez, míg ingadozással
Tenmagad alkalmat nem nyújtsz neki, győzni fölötted!
Mert, tudd meg, noha ő bír ritka varázs-hatalommal,
Van szellem, ki előtt hiuvá lesz minden erője;
E szellem szemeit rólad nem szokta levenni,
Csak te haladj kezdett utadon: csak, bármi nagy áron,
Víj diadalt a szent haladás üdvteljes ügyének.
A cél megnemesít bármilly alacsony nemü eszközt:
Nem használnak okok: pénzzel neki, vesztegetéssel,
Borral, ijesztéssel, hazudással, néha csalással;
Vagy ha e szép módok sükeretlenek, akkor az olmost
Vesszük elő, s viadalra kelünk, életre, halálra.
Mért hagynók a botot sorjából fegyvereinknek?
Hisz mi az ellentől tanulunk, és víni hasonló
Fegyverrel mi okon nem volna szabad minekünk is?
Küzdjél hát magyarul, bennem védődre találtál.
Fúdd meg e bájsípot: Hábor, védangyalod, ott lesz.
Emlékül, fiam, e táskát vedd, s jusson eszedbe
Az, ki veszélyedben villámot bűvöle s azzal
Szerteüzé a sötét tábort, mely veszted akarta.
Most pedig, íme, tekints föl az ég boltjára: ni hol van
Egy sárkány alakú felhőcske, kövessed e felhő
Útját, az kivezérl e vadonnak tömkelegéből.”

Így a varázs Hábor. Szemeit dörzsölte Hamarfy:
Hogyha ez álomból valahogy fel tudna riadni.
Hasztalanúl! a csodát kíséri megint csoda látvány.
Hábor egyet fúvall s tenyerével megsodorítván
A kilehelt léget, nagy-hirtelen égre csigádzó
Forgószél kavarúl; ennek súgár derekán el-
Nézi a garboncást felkúszni az őt vezetendő
Sárkány-felhőig, mely mindjárt útnak eredvén,
Végre szerencsésen haza ballag utána Hamarfy.

Bende meg Ingadynál lakozék. Csúffá vala téve
Itt is a naptár, mint sok más helyen. Ez szorosan meg-
Szabja szegény, hány óra legyen nap, hány legyen éj, de
Nem hajt rá az erős természet korcs fia többé.
Késő volt, mikor a fogadóban Bende lenyugvék,
Késő, mit máskép bátran mondhatni korán-nak:
Mert még csak kettőt vere a kopogós fali óra.
Hogy tüstént elaludt, nem szükség mondani: borban
Ázott virrasztás örömest beereszti az álmot.
Már horkolt gonoszúl, mikor a nyilt kulcslyukon által
Hosszan, mint valamely zsineg, egy csodatest benyulámlott
S a szoba legközepén nagy gombollyá tekerülvén,
Végre varázs hölgyként állott Bendének előtte.

„Hűtelen” így feddé a hölgy, „hálátalan ember,
Így köszönöd jótéteimet: hogy a rémletes éjben
Megszabadítálak fene mérgétől a viharnak,
Mit haragos tündér okozott vesztednek okáért?
Hogy hajlékot adék, ápoltalak: ízes itallal,
Étellel lakozál s élveztél szende nyugalmat?
Hogy haza-nélkülinek hont, fényes előmenetelre
Útat adék, és pénzt az egész vad cimboraságnak?
Jobb lett volna nekem nem bánni, hogy a fene Hábor
Tátosi tépjenek el, vagy vesszetek ott, a tavakban;
Jobb lett volna, midőn pihenétek langy nyoszolyámon,
Holtra kinoztatnom rabszolgai ördögeimmel,
Mintsem elérnem, hogy hálátlanul feledésbe
Menjek előtted: hogy, buja indúlatnak okáért,
Elhanyagold ügyemet, s idegen némberre kacsingass.
Mostan azért válassz: vagy tégy fogadást soha többé
Át nem lépni az Ingady háznak csalfa küszöbjét,
Vagy segedelmem helyt - elvárni fejedre boszúmat.”

Bende aludt folyvást, de az álom karjai közt is
Hallá e keserű feddést. Tusakodva nyöszörgött,
Érthetlen szavakat morgott. Armída pediglen
Értvén e feddés jól számította hatását:
„Asztalodon hagyok ím egy játék francia kártyát,
Ezt Hecate, úgymond, maga tette varázserejűvé,
Hogy soha nem veszthet gazdája, hanem nyer örökké.
Használd ezt: de ne nyúlj más kártyához soha, mert úgy
(Hogyha csak illetsz is valahogy bármily nemü kártyát)
Mindjárt üldeni fog, mely most szolgád, a szerencse.
A nyereményt pedig, egy különös zárhelybe lerakván,
Gondosan őrizzed minden más pénzvegyülettől,
És nem egyébre, hanem fordítsad a régi jogoknak
Védelmére, szilaj, rohanó szeleburdiak ellen.”

Ezzel a hölgy a kulcslyukon újra kidugta kis ujját,
És elvékonyodott maga is, mint megszivosúlt vas,
Melyből sodronyt húz Vulkánnak kormos utóda;
Két perc mulva pedig kívül vala Bende szobáján.
Bende tovább is aludt; majd dél volt már, hogy először
Felserkent, de nehéz volt a szeme, és ha Doronghy
Holtnak gondolván, föl nem veri, estig elalszik.
Álma jutott legelőbb is eszébe; de mennyire bámul,
Látván ágya előtt a játék francia kártyát!
„Jer, koma, tartsd meg a pénzt”, mond a vidor exnevelőnek
Megkísértendő, igaz-é Armída beszéde.
A koma kész volt rá, s mielőtt a kártya kifogyna
Kézből, s új zavarás Fortúna papír katonáit
Újra sorozná, schwarz lőn nagy tudományu Doronghy.

Még azon estve kazal huszas és bankjegy közepett ült
Bende, tökéletesen meggyőződvén, hogy az álom
Nem vala borszesztől ködös agy beteges szüleménye.

Már ama nagy nap, melly az adó sorsát a megyében
El vala döntendő, közelített gyors haladással;
Már a vidéki nemes társúlatok orrai (szájas
Élelmes magyarok) sűrítnek a városon által,
Lesve az illatozó konyhákból ingyenes ízű
Húsleveket s bordát feszitendő kajla cubákot.
Nem vala szűkében Bendénk sem e látogatóknak.
Ollyan arányban nőtt számuk, mint a tele markú
Bende huszassa fogyott, és mint a lernai kígyó
Egy feje helyt kettő, úgy itt, egy látogató helyt
Nyomban öt is termett a „tens úr” tiszteletére.
És nem mondhatnók, hogy vad lett volna közöttök
Egyik is: otthonosak lőnek, megszoktak azonnal,
Mint a házi legyek; sőt volt, ki, cserélve ruháit,
Négyszer a négy járás tolmácsa gyanánt beköszönte
És ugyanannyiszor elkapará a jószívüséget.
Egyik alispánnak kívánta csinálni erővel,
A másik követűl elküldeni, ahova tetszik,
Harmadik ígéré, mint „tens nagyságos” urának,
Hogy bármit perorál megye gyűlésén, ezer ember,
Mint eleven visszhang, ordítja reá: helyes! éljen!
Bende azonban nem volt tegnapi csirke az illyes
Dolgokban, se tehén, hogy jégen táncra vihessék.
Célja csak az vala elfogadásukkal, hogy előre
Fusson el a jó hír s terjedjen vármegye-szerte.

Folytak a készületek. Bendénk meggyarmatosítá
A falukat kitanult kortesseivel. Nem adózni
A jelszó, bot az ok; mellyet ha fölötte keménynek
Hinne egyik-másik, nincs tiltva leszedni az ólmot.
Holnapi Sárfalván térítgete, Tyúkodi bátya
És Nyakaló a Víz mentén száz-, sőt ezerével
Fogdosták a nemes lelket, mint Péter apostol.[40]
Ólmodi a Felső-járást szemelé ki magának,
Tudván bánni kevély apró közbirtokosokkal.
Ezt követé Tagadó s Maradossy; de hős Nemadózy
És Szűzváll a Mező-járás úrbéri tanyákon
Kínlódó nemesit kapaták amaz üdvös igére.
Bende pedig legutóbb, maga mellé véve Doronghyt,
Üsdibe ment, amely legnépesb kas vala minden
Sok here méhekkel gazdag, vad mézü kasok közt.

Üsdiben a hadnagy Kolocintos Gábor uram volt.
Furcsa rövid ember, nagy szájjal, harcsa bajusszal,
Egyszerü dolmányban, ragyogóban nemzeti hájtól.
Elsőbb hadnagy uram nem akarta elérteni: mért kell
Most a nemességnek gyűlésre bemenni. Hisz, úgymond,
Nem fizetünk, az igaz; de azért mi okon gyülekezzünk?
Hadd vessék ki reánk, mi nem fizetünk, s ha erővel
Szedni akarják, hát mi repelláljuk, teremadtát!
Bende azonban megmutatá nyomatékos okokkal,
Mellyeket a hadnagy kézzel markolhata, hogy, ha
Résre nem áll az egész X. vármegyebeli nemesség,
Gyűlés multán nem leszen alkotmánya magyarnak.

Most Kolocintos uram mozgásba tevé az alantabb
Rendű isteneket: Merkurjait el-kiuszítá,
Híni nemes gyűlést nagy fontosságu dologban.
És mikor illően tele gyült a tág eresz-alja,
Így folya ékes szó a vitézlő hadnagy-ajakról:

„Nemes atyámfiai” (rossz hexameter, de hiában
AutoV efa   s nekem ezt szóhíven kelletik adnom)
„Nemes atyámfiai! tudják-e kigyelmetek aztat,
Hogy mi okon gyültünk e szent hajlékba ma össze?
Ím a tekintetes úr, megalázván úri személyét,
Nem sajnált közzénk, a magunk hasznára, lejőni
És legelőbb is azon szívességét kimutatni,
Hogy ma kigyelmeteket megvendégelje busásan”,
(Éljent hangzék itt az egész eresz-alja nemesség)
„Kit-kit azonfelül is szándékozván (...Helyes! Éljen!
Éljen azonfelül is)... szándékozván...” de lehetlen
Volt a helyesléstől helyesen végezni beszédét.

„Drága nemes társak! hallám a tekintetes úrtól,
Mily romlás fenyeget bennünket: tős-gyökerestül
Felfordúl a szegény haza, hogyha mi talpra nem állunk.
Úgy van: arany-bundánk vargát ránt, nonusainkat
A liberalisták ebharmincadra kerítik.
Verbőczyt leverik veszedelmes cifra beszéddel,
És az öreg Corpust korpázzák korcsmai módra.
Főleg most az adót kívánnák tolni nyakunkra.
Tudja kigyelmetek azt, jobban mint a viceispán,
Hogy nyolc éve midőn legelőbb megróttak adóval,[41]
És hogy azóta egész pontossággal, kiadódik
Évről-évre adónk funtussa, de még ez időig,
Egy fillér nem sok, de mi annyit sem fizeténk be.
Mért volnánk nemesek, ha mi is, mint kontrabujensek
Úgy trektálódnánk? nem, nem; mi nagyon betanultuk
Szent András micsodás trektát rendelt a nemesnek:
Tisztújításkor reggel pálinka csöbörrel;
Délben hús, bor, elég; ugyanaz vacsorára dulásig
S legkevesebb három huszas egy szavazóra naponként.
Mért volnánk nemesek? Nem azért-e, hogy, amire tetszik,
Nem szóval felelünk. Azt kívánják, hogy adózzunk:
»Nem.« Hát szolgáljunk: »Nem.« Töltsük az útakat: »Ó nem.«
Állítsunk katonát: »nem, nem: hisz imént vala Győrnél
Győzelmes seregünk.« Tartsunk katonát: »örökös nem.«
Így kell érteni e véren vett drága nemes szót.
Vesszen el aki fizet, míg egy csillag lesz az égen!”

„Vesszen el!” ordítá az egész ersz-alja nemesség;
Hadnagy uram pedig így szónokla tovább, rekedezvén:

„Én nem erőltetek itt senkit; kiki menjen amerre
A meggyőződés vezetendi: de istenem isten
Egy percig se legyen, ha kezem meg nem keserűli
Az, ki a hámfából kirug és küllőfelezéssel
Megszakadást okoz itt, e szép nemes egyesületben;
Aki a libristák mézes-mázos fecsegésit
Elhiszi és lelkét italért árúba ereszti.
Birkák vagytok-e ti, félénk és ostoba birkák,
Nemes atyámfiai, készek minden csacsi mellé
Futni, ha elbődűl? Nem, nem fiaim, ne kövessünk
Mí minden szamarat, csak a tens urat, aki különben
Jobb fizető is mint a többi szakállas uracskák.

„Jól tudom én a csalárd okokat, mellyekkel akarják
A liberalisták rászedni szegény nemesinket:
Azt mondják ugyanis, hogy adózzunk s majd ez adóból
Útakat építsünk, ásassunk hosszu csatornát,
Szárasszunk ki mocsárt, adjunk nevelést a parasztnak,
Rakjunk börtönöket fel az égig,[42] nem le, pokolba;
Végre fizessük a vármegye tiszteit: irgalom atyja!
Mintha bizony nem elég fájdalmas volna minékünk
Hogy veksálnak ama kutyalelkű szóbeli pörrel.

„Útakat építsünk: minek azt? használ-e nekünk a
Jó út? Nem, rokonim! minekünk rossz útban az élet:
Mert miután beivók gabonánkat ronda zsidónál,
Pénzért kell vennünk a paraszttól; vesszük is olcsón,
Mert húsz ölnyire sem tudná vontatni a sárban.
Ámde legyen jó út: viszi más városba eladni,
És minekünk itthon szemeink koppannak utána.
S pláne vasútakat! a sár is rázós ha rögökké
Szárad: hát az a vas?!...

„Ássunk árkokat is: nem elég vizet ád az uristen
Minden erőnk nélkül, hanem ássunk drága csatornát!
Nem, soha nem tesszük. Nemes embernek derogálna
Bánni pimasz vízzel. Bor kell neki: inni honáért!
Ami mocsárunk van, kell az: nem volna megirva
Máskép háromszáz évű adománylevelinkben.

„Adjunk jó nevelést a parasztnak: hát a mi kölkünk
Hogy lehet emberré, felnővén iskola nélkül?
Ám, az ebanyja, nevelje ha tudja, nevelje parasztnak.
Nem prókátornak, hogy végre fölülkerekedjék
A gyökeres nemesen, firkálni nyakára idézvényt.
Van honoratus elég, nem kell őket szaporítni,
Mert félő, kiveszik szánkból voksunknak az ízét.
Úgyis, amint hallom, törvény koholóda minap, hogy
Már lehet eskütt is sült nemtelen ember ezentúl:
Ó, ha paraszt ítél az igaz nemes ember ügyében,
Úgy mi szegény nemesek jobb hogy sírunkba lefekszünk.

„Végre csináltassunk börtön palotákat. Öcséim,
Értitek ezt? palotát a parasztnak, minthogy elorzá
Ökrötöket! No ezért illő látjátok, adózni.
Én ugyan azt tartom: nemes ember vagy soha nem lop,
Vagy nagyon óvást lop; de a börtönt mindenesetre
Van kikerülnie mód: pert folytat a tiszti ügyésszel
S minthogy könnyü Katót a táncra vezetni, bizonnyal
Megnyeri azt, vagy a pör megtéved a többi perek közt
S többször elő se kerül, vagy végre kihalhat a vádlott,
És nem bánja, ha fővesztésre itélik is aztán.
Hogyha pedig mégis börtönbe kerűl valamellyik,
Hadd rothadjon el ott, mért volt oly ostoba tolvaj.”

Így végzé Kolocintos uram nagyhírü beszédét,
Melyre a lelkesedett gyűlés rivalá: nem adózunk!

„Még egyet, édeseim. Mához két hétre gyülés lesz,
Lesz kocsi, hús és bor; bemegyünk egy szálig a gyűlölt
Házi adó ellen harcolni körömszakadásig.
Mindazonáltal senki ne merjen vinni magával
Semminemű fegyvert (megyevégzés tiltja, barátim)
Ámde a botokat nem kell honn hagyni, azoktól
Függ a szabad szólás most, pro et contra, megyénkben.”

Mennyit ivának ezen szónoklat tiszteletére,
S mennyit okoskodtak bölcs tételein borozás közt,
Azt le nem írom most: ki azonban tudni szeretné,
Bérmentes levelét hozzám igazítva, örömmel
Válaszolok, s megirom mindazt, mit tudni akarna.

Bende örömmel tért innen haza, társai szintén
Boldogulának, ahol megfordultak, megye-szerte.
Most csak a csaptekerést kellett kormányzaniok, hogy
Gyűlés napjáig ki ne fogyjon a lélekadó nedv.

Térjünk vissza megint: lássuk, mint lelte Hamarfy
Hősi magát, miután álommal kedvire bételt.
Jól. - Legelőször is a táskát keresé meg, amelyben
Pénztárcát lele, tömve a dolgok fő ruganyával,
S bonta dugasszaiból terepély bankjegy-lepedőket.
Másodszor pedig embereit s ügye tiszta barátit
Összehiván, tüstént szereposztást tőn, a szinészek
Rangja szerint, több vagy kevesebb bankjegy-levelekkel.
Őmaga főszerepet foga fel, minthogy neve arszlán[43]
Volt az egész párt közt, s legtöbb darabot vala képes
Ő megemészteni a nyomatékos banklevelekből.
Ekkor eloszlának, hogy majd gyűlhessenek össze
Annál rettenetesb számmal, mikor a dies irae
Lángba borít minden kebelet, s fölszítja parázsát
A tüzes orroknak, veritékhajtó borok által.

Sárfalu járásban Borzond akará szabadelvét
Hinteni: ám a mag csak sziklakebelre talált ott,
Mígnem az ércpengés útat nyita. Mért ne adóznánk,
Mondának, szájjal, míg ők erszénnyel adóznak
A mi zsebünkbe? Ha majd megszüntek adózni minékünk,
Akkor még lesz idő ordítani: „mink nem adózunk!”

Vízmentén Rohanász és némelly bikfic ödöngtek.
Hasztalanul! mert ott Nyakaló és Tyúkody már el-
Szedték a szavazat szépét; nekiek csak a férges
Jellemü, hullékony lelkek maradának ezúttal,
Mellyek egy oldalról pirosak s vidoran mosolyognak,
Másfelül ellenben fene rothadság eszi őket.
Puffadozó szivacsok, mellyek fönn úsznak ugyan még,
Ám majd a szavazás idejéig elázva, elülnek.

Lepkefi, járatosabb tigrist is véve magához,
A Felső-járást akará hő lángra hevítni
A haza szent ügyiért; dobogó szívvel sorolá el
Mindazon üdvös célt, miket el lehet érni fizetvén,
Békén hallgatták darabig, de midőn az adó szót
Emlegeté, tüzesen szökdeltek föl helyeikről,
S kapva nehéz botokat kezeikbe, nyomultak előre:
Úgy hogy nem tudom én, mint lesz vala Lepkefi dolga,
Hogyha a hű tigris, felölelve, ki nem teszi a nyilt,
Ablakon és maga is tüstént ki nem ugrik utána.
Ekkor is a dühödő sokaság, fenyegetve botokkal,
Üldeni nem szűnik mártírait e hon ügyének.
Itt a gyepűn quakerdarabok maradoztanak el már,
Ott a kövér pocsolyák (haragukban tán hogy adóval
Őket is, a szűz-hátuakat még, róni szeretnék)
Hosszan, a hónadrág s mellény mentén, tele köpték
Szájukat és szemöket tapadó, hideg-éles iszappal.
És már a botosok verik a nyomot elnehezűlő
Sarkok után, még egy pár lépet: azonnal a sarkot
Éri az ólomsúly - már - már... De mi haszna ijesztlek
Benneteket? ti nagyon tudjátok (persze regényből)
Hogy, hol a szükség nagy, közel ott a segély denecesse.
Itt is a hű tigris (kelvén aranyötlet agyában)
Tág zsebe kincstárát kiüríti s ezüst huszasokból
Szór kopogós záport a vasfejü népnek elébe.
A hadi csel jól sült el: az üldők elmaradoztak,
Lepkefi s a tigris jól elhaladának előre.

Hah, de megint hallik dobogás és messze kiáltás.
„Nocsak uram bátyám, fussunk ha lehet.” - De a tigris
Hátra tekint: meglát süvegelve szaladni nehányat
S bottalan intéssel kegyesen vigyorogni feléjök.
Megvárák e szelid modorú hajtókat, akiknek
Szónoka így kezdé aggálycsilapítni beszédét:

„Tens uramék, kérem, hova futnak, az illyen-amollyan
Szedte helyén? lépünk kiszakad már a szaladásban.
Hisz mi nem üldöztük rossz célból tens uramékat:
Csak mikor úgy kutya módra, ki méltóztattak ugorni,
Átállván keveset, hogy megcsúfoltak, utánok
Indultunk nehanyan, hogy kérjük vissza közénkbe.
Tens uram! instáljuk, méltóztassék. Nem akartuk
Sérteni, nem tudtuk, kit van tisztelni szerencsénk.”

Lepkefit a tigris nógatván visszamenésre,
Visszamerészle megint. Nagy hálálkodva fogadták.
És miután sikerült meggyőznie őket eléggé
Hogy nem jegyzik föl: „ki adá voksát az adóra?”
Jó fizetés mellett az adózok részire álltak.

Így a többiek is. Bizonyos pénzért bizonyatlan
Pártosokat szedtek. Maga ment legtöbbre Hamarfy
Ez szabadelművé vala képes tenni rövid nap
Okta nemes község vezetőjét, Pörgedy Mátyást,
A hazaboldogitó, a tűzlelkű liberalist!
Illyen kellene sok! szónoklata cúkori édes
Volt párthíveihez, másokhoz vackori fojtós.

„Honfi nemes társak” szólalt meg Pörgedy hadnagy,
„Új dolog az, mellyért ma kigyelmeteket behivattam.
Házi adót fizetünk ezután (nem! nem!). No ne oly nagy
Tűzzel, atyámfiai; de bizony fizetünk csak azértis.
Ámde miért? már ezt nem tudja kigyelmetek, úgy-e?
Nem bizony! ezt nem tudja ki nem liberárius ember.
Kelmetek azt vélték eddig, sőt én magam is tán,
Hogy liberárisaink nem tesznek semmit a honnak
Boldogulásáért, csak eresztnek hosszu szakállat,
Fennhordják fejöket, cifrán szónoklanak, arra
Isznak elég vizet, és vekszlit firkálnak egész nap?
Ó nem! ezek külső dolgok: csak zöldje diónknak;
Édes magva belül rejlik látatlan üregben.

„Tudja kigyelmetek a szent írásból, hogy az Isten
Amikor Ádámot földből formálta, legottan
Földesurává tette kerek földünknek. E birtok
Róla, hogy Ábel déficiált, s Kain emberölésért
Úti betyárrá lőn, zsellérré széles e földön,
Sethre maradt és szállt lyány- és fiuágra egyenlőn.
Így ezer éveken át osztoztak. Végre azonban
Megszaporodtak a sok prókátorok, összezavarták
A föld birtokosait: kiki a máséra törekvék,
Nyelvök is elbelgult, a tied szót mind csak enyémnek
Mondák; szóval a bűn, a gonoszság, szerte kiáradt;
Sőt maga Isten iránt is hűtlenségi gyanúba
Jött az egész nemzet: miokért Isten lesöpörte
Őket a földszínről, s a confiscált uradalmat
Noé kérte föl, aki delator volt, igaz ember.
Nóénak három fia volt: Sem az ősi falak közt
Megmaradott, az övé lőn Ázsia; Kámot az apja,
Mert sok bút okozott neki, elküldé szerecsenynek
S Afrika lőn az övé; Jáfet végűl Európát
Választá, miután nem volt választani másik,
(Minthogy Amérika még akkor meg sem született volt)
És igy e háromról szaporodván emberi népünk,
Mindenik egyformán ígényelhette a földből
Osztályrészének kihasítását, nyilasonként,
S most mindennek egyen tag földdel kellene birni.
Ó de jaj így van-e az? van-e kelmednek, Füle Péter,
Több két vékásnál, noha tős-gyökeres nemes ember?
Ellenben Telivér grófnak nincs falva kilenc is?
Jól van-e ez, rokonim? Van-e benne, barátim, igazság?
Hajh, nincs, nincs; oda lőn Mátyással, a régi királlyal,
Aki ha négy ökröt látott, kifogatni parancsolt
Kettőt s annak adá, kinek egy sem volt szekerében.”

E szavak a sokaság szemeit villámra tüzelték,
Melyre kemény torkok, mennydörgének: „nem igazság!”
Pörgedy meg, látván a hatást, így fogta fel a szót:

„Íme, barátaim, a libelariusok nem egyébért
Kérnek adót tőlünk, csak, hogy szépen besodorják
A nagy földesurat, pénzt adni közösbe, aránylag.
S míg mi adunk fillért, ők százakat, ezreket adván,
Majd ha egyenlően szétosztjuk az öszveget, úgy-e,
Kis pénzecske helyett bankjegy fog jutni fejenként?
És igy eloszlik a pénz, tele zsebből folyva üresbe.
Innen többre megyünk: elszedjük a római papság
Birtokit, és köztünk, mi magunk, fő számra felosztjuk.
Akkor a grófokat és bárókat rendre lehányjuk,
Tág uradalmaikat széttépjük, mint az igazság
Hozza magával, s nem lesz senki szegény, de nagy úr sem.
Hallod-e, Pál sógor, neked a Bakhát, neked, Istók,
Ázodi puszta jutand: Markosnak Rókacsapás völgy.
Földesurak lesztek: mérhettek birkacimert is;
Nem lesz semmi tilos, csak a német-szabta kaputrok;
Minden egyenlő lesz, minden szabad, e haza földén.
Sőt a királyság is sort jár, mint jár a biróság
A faluban, s ha tavaly hercegre került, az idén már
Úgy lehet, Izmos uram, kendet rántják fel a polcra.
Minthogy azonban ezek sohasem fognak teljesülni
Máskép, csak ha vakon követünk minden liberálist:
Én mondom, fizetünk; még egyszer mondom, adózunk!
Gaz legyen, aki nem ád az egyenlőségnek okáért!”

És a leendő földesurak (ki remél vala illyet?)
Rádörgék a szót nemes elszántsággal: adózunk!

Ily nemes okfőkből buzgott többrendű okokkal
Tőn nem adózóból szabadelvü Hamarfy adózót.
Mindazonáltal a Rák Bendések tábora jóval
Meghaladá az övét, s bizonyosnak hitte akárki
Elbuktát az adóügynek. Maga Bende bejárta
A falukat; lelket, tüzet és bort öntve lovagja
Mindenikébe, nevét megkérdve, fölírva magánál.

Már eljött a derékviadal napját megelőző
Ünnepi nap; már a csapatok nyomakodnak előre
Majdan a főtábor hadi testéhez csatolandók.
Bende az üsdieket vezeté, százhúsznyi szekéren;
Nyolcvan kassal a Vízmentéről Tyúkody, Szűzváll;
Holnapy Sárfalvát száznyolcvan tengely-erővel
Hozta, kilencvenen a Felső-járás nem-adózó
Híveit Olmody és Tagadó s bajnok Maradossy;
Legkésőbb maradott Nyakaló meg hős Nemadózy:
Ők hatvan-hatvan szekeret vezetének az Alsó-
Járásból, keserű jajt csikorgó kerekekkel.
Voltak azonban sok megyebéli urak, kitapasztalt
Kortesek, e csapatok paripás vezetői: hogy össze-
Tartsák a tömeget, hogy vissza bokorba szökéstől;
Ott vala gróf Telivér maga is, ragyogó paszomántban,
Meg mások, kiket itt minek elszámlálnom egyenként?
Úgy is aligha önök, szeretteim, ismerik őket.

Másrészről az adó hadi népe is összenyomúla.
Borzond Sárfaluból hatvan szekeret vezetett be;
A Vízmentéről Rohanász csak húszat; a Felső-
Járásból hetvent a tigris, Lepkefijével;
Pörgedy hadnagy az oktai népet bírta egészen,
Nyolcvan erős szekeret megrakván szomju torokkal.
S ennyi egész seregök: hozzá számítva ugyan még
A városbeli nép egy részét: holmi diákot,
Írnoki tisztes kart stb., szóval az ifjabb
Értelmességet, kikben még nincsen önösség.

Én meg e pártatlan számítását az erőknek
Ingadynak köszönöm, ki remegvén tudni hová fog
Hajlani a diadal, zsalu közzől leste napestig
A szekerek számát s híven naplóba jegyezte.
És mikoron látná, hogy öregb a sanior osztály
Mind emberszámban, mind részegségben a másik -
A haladó pártnál: tollat duga kalpaga mellé,
S nagy tüzesen kirohant, harsogva menet: nem adózunk!

Ötödik ének

Föllegiből nézé garaboncás Hábor a két párt
Hadseregét, s mélyen sebezé többsége az ellen
Tábornak. Bizonyos vala veszte a házi adónak.
Ezt megelőzendő, nem láta egyéb szabadító
Módot, mint legelőbb Armídát és vele minden
Éji boszorkányit megrontani teljes erővel.
E célból hivatá Karakányt, a nagyfülü tátost,
És ily útasitást ada e hű szolgai lénynek:
„Menj Karakány, hívem, gyüjtsd össze a tátosi népet:
Három perc mielőtt kezdetlen voltba merűlne,
Itt legyenek mind, mind. Te pedig, jó régi cselédem,
Fogd be a déli szelet felhő-szekeredbe: keresd föl
A büvös Armídát és mondjad néki nevemmel:
Büszke boszorka, gonosz csábszelleme a maradásnak,
Engem uram küldött, a hatalmas föllegi Hábor,
S ezt izené tőlem: ma, midőn eltűnnek a földről
Árny és fény, s kiterűl bakacsinja sötéten az éjnek,
Majd, ha sirok közzől reszketve kibúvik a félénk
Éji lidérc s elkezd táncolni a légi zenéhez,
Majd mikor a föld rejtekiben régóta penészlő
Kincsek fölhányják lángnyelveiket, jelül adván
A föld népének, hol kelljen fekete macskát
Ölni le áldozatul, hol kezdeni éjjeli ásást:
Akkor várja hadam sokaságát, légi csatában
Víni velünk ádáz viadalt életre-halálra.”
Így a parancs. Karakány pedig, elmellőzve szekérbe
Fogni a déli szelet (mivel az most épen Olaszhon
Barna leányi között legelészett nyári sirocco
Képiben és sokakat lankaszt vala, dúlva közöttük)
Szétterité füleit s röpülő mozgásnak eredvén,
Mint órjás denevér szárnyalt el azokkal a bájos
Éj-honi hölgy venyigés földelű tündéri lakához.
Ott az üzent szavakat híven elmondva, helyettük
Ilyen választ kelt Armída varázslatos ajkán:
„Mondd meg uradnak, a gaz garaboncásnak, ha dühödten
Nem retteg bizonyos vesztébe rohanni, miattam
Jőjön bármikor, én elvárom légbeli harcon,
Víni csatát életre nekem, neki szörnyü halálra.”
Ezzel hű Karakány haza röppent. Honn a vezéri
Hábor a lég tetején hosszú sort alkota bátor
Tátosiból, szigorú szemlét folytatni felettök.
Mindenik egy felhő-paripán ült, várva parancsot.
(Nézte a földi juhász is e hosszú föllegi tábort
S bárányfelhőnek nevezé botor együgyü nyelvén.)
Kiknek - amint Karakány megszűnt - rendelte legottan
Hosszu falanxokban megszállani Mátra tetőjén,
És tábort járván, ottan megvárni az estvét.

Más részről, hol az ős Buda várát néma közönnyel
Nézi a Gellérthegy sok száz év óta, s ahonnét
Ember-rakta falak bámulják most az erősség[44]
Csillagait, miokon nevök is, méltán, haza szerte
„Csillagvizsgáló” volt, most is az, és lesz örökké:
Ott gyüjtötte varázs Armída seregbe boszorkány
Pártosait, s hasonúl fő-szemlét tarta felettök.
Végre, midőn a napot két hab völgyébe szorítván
Thetis, az istennő, elkoppantotta világát,
Indúlót fuvatott, riadalmas tábori marsot.
Volt pedig a zenekar terepély szőnyegre helyezve,
Melyet sírlepedők vásznából sanda boszorkák
Férceltek, szagolat-tompító pápaszemekkel.
E lepedőszigetet denevérek nagy sokasága
Fogta körül, magasan szárnyalván azzal a légben.
Rajta zenész csapat ült. Hegedűsök, szikralövellő
Fekete macskákból s nyomorék váltott gyerekekből.
Vértarajos kakasok kürtöltek. Ezek ma födetlen
Hagyták eltemetett kincstáraikat, de hiába!
Éjszaka van, s hetedik gyermek sem látja, hol a kincs.
Nagy-dobosok böfögő ebek és ama nádlaki búbos
Vízibikák voltak, kik időt jósolnak a pórnak,
És brekegő békák tambourt pörögének ezekhez.
Tompa fagótosok a buhu-baglyok: piccoli-sípot
Fújtanak a vércsék s szomorú styxparti sirályok.
Ílyen a fő zenekar. Kivülök még harcjel-adásra
Voltak sírbul kelt lepedős kísértetek, akik
Emberi csontokkal kürtöltek az éjjeli hadnak.

A tábor pedíg így indult a harci zenére.
Géci boszorkányok mentek lovagolva először
Bükkfa lapátjaikon, s forgatván baljok erősen
Szikrázó pemetét. Azután szép ünnepiséggel
Jött a gyalogsátán-ezred. Macskákon ülének,
Melyek a lég tetején úszhattak, s szörnyü soványság
Nem hagyván őket lesülyedni fenekére sehogysem.
Fegyverök állt háromrőfös, villára hasított
Kígyó-nyelvökbül, mely nemcsak a testre halált hoz,
Nem, hanem a halhatlan szellem is érzi fulánkját.
Oldalvást ezeken szikrázó tűzkerekeknek
Hömpölygött számlálhatlan sokasága; mögöttük
Hátrább a fekete fülü angyalok, undoridéző
Kecskei lábakkal, nagy seprűfarkkal ügetnek.
Nappal e nép Balaton fenekén alszik, miután ott
Kecskeköröm papucsát a tó partjára lerakta.
Végre a pattantyús ezered vénszűzei jöttek,
Kik nagy durrogatás közepett dinnyényi golyókat
Fognak az ellennek köpködni szemébe, ha majd kell.

Kémei hírül adák Hábornak az elleni tábor
Mozdulatát. Ő hát legelőbb is légi hajóját
Fölkészíttetvén, beleül, és rendezi sergét.
Állt pedig e ballon tetemes szappanbuborékból,
Mellyet a nagy Hábor, lég helyt, gyűlésteremekből
Összeszedett divatos szónoklattal tömetett meg:
Innen az oly könnyű, könnyebb az üres levegőnél
Majd nekizúdítá megrázó harci zenéjét.
E zene síposi mind, és kürtösi mind, az üvöltő,
A zúgó-búgó szelek ömlő szellemi voltak,
Aeol a karmester, villámpálcája kezében.
A dobosok pedig itt, a fagótos, az erdei rézkürt
És az öreg brúgó maga lőn a mennyei dörgés.
Tátosok a hadi nép, mint fönnebb szó vala róluk;
Sok fajuak mégis: némellyek kajla fülűek,
Egyszemüek mások, sőt, itt-ott, vannak egészen
Szemtelenek, kik előbb arszlánai voltak e honnak.
Soknak szájából hat sor kapafog vigyorog ki:
Ez nem egyébért van, csak azért, mert óvakodának
Cukrászboltoktól s a fogorvosi rendeletektől.
Mind felhő-paripán ültek: de mihelyt a csatára
Lelkesitő kürtök lázzal tölték be a léget
Reszkettetvén azt fázékony kocsonya módra:
E felhőparipák sárkánnyá váltak azonnal,
Mellyek kénlángot lehelének messze kitágult
Torkaikon, s mételyt izzadtak a földi mezőkre.

És már a seregek szemközt állának. Előbb is
Hábor, a szörnyű férj, ada jelt. Kürtére legottan
Rettenetes szárnyú, terepély szélmalmi vitorlák
Hömpölyögének az elleni tábor előseregébe,
Hosszu sikátorokat fúrván a géci banyák közt.
Majd a gyalogsátán-ezered sorait zavarák meg,
És tán így az egész hadat elbontják diadallal,
Hogyha varázs Armída nem ad jelt tűzkerekeinek
Közre szorítani a veszedelmes rendzavarókat.
Ekkor a gyúlanyagú, röpülékeny szárnyu vitorlák
Elkapták a tüzes kerekek vérlángu ragályát:
Futtak azonban még a megoszlódás idejéig;
Mígnem rettenetök nyomorú szénné, hamuvá lőn.

Megharagudt Hábor látván e szörnyü veszítést
S pattantyúsainak meghagyta tüzelni az ellen
Főseregére. Legott órjási a tátosi népnek
Kezdének tüzesült gömböt hajigálni közéjök.
E gömbök vaskő-darabokból voltak a tátos
Nép által kerekítve kemény tömegű pilulákba,
S megtüzesíttetvén, lőnek fene ágyugolyókká,
Melyek az ellen közt sok száz cikkelyre szakadván,
Annyi ezer tetemet röpitének széjjel a légben.
(A pásztor pedig a földön meglelte lehullott
Barna darabjaikat, s a tudós nevezé meteornak.)
A vénszűzek ugyan váltig morogának, erősen
Köpködvén a mozsárnemü gömböket, álgyugolyókat,
Hasztalanul! Hábor pattantyússága hatalmasb:
Úgy, hogy Amázonaink megszöktek a harci mezőről,
S összetörött testtel rejtőztek kályha-zugokba.

Észrevevé Armída veszélyét népe javának,
S most, miután nem volt álgyúja, ha futni nem, akkor
Kézbeli fegyverrel kellett hadakozni közelről.
Evvégett rohanót fuvatott. Mindjárt legelűl a
Tűzkerekek mentek, sebesen gördűlve az ellen
Hadsora közt; a gyalogsátánok nyomban utánok.
Hábor sem vala rest, közönyös nézője azonban
E hadi szándoknak, hanem elsőbb mérges ijászit
Lőni hagyá: azután rostásai által enyésztő
Pusztítást okozott Armída egész hadi népén.
Voltak, tudniillik, rostások a tátosi hadban;
Rettenetes rostát - száznál több ölre terűlőt -
Forgatván kezükön, melyből, miután a magasba
Felszállván gonoszúl rostáltak az elleni népre:
Hullott nagyszemű jég, kövek és oly tűznek esője,
Melyből szikra elég volt lángba borítani tüstént
Akire ráhullott, füles angyalt, géci boszorkányt.
Mindazonáltal e tűzjáték nem tarta sokáig:
Mert, miután a két hadinép egymásba vegyűle,
Észrevevé Hábor, hogy tátosi hullanak egyre,
S önhada ellen száll rostái veszélye leginkább.
Megtiltotta tehát e nemét folytatni a harcnak,
És kanerőre hagyá a két tábor viadalját.

Húj, beh nagy öldöklés lőn most! maga Virgilius sem
Győzné sorra beszélni: ki ölt? kit? s hányszor? e lármás
Összekavargásban; sem Ovíd, bár ő a regényes
Actaeon ebeit mind sorra le tudja nevezni.
Az a különös mégis, hogy amint Hábor nekibőszült
Tátosa egy nyelves sátánt vagy géci boszorkát
Általszúrt, elesék ugyan ez, de helyette viszontag
Kettő kelt, a szegény tátosnak szörnyű bajára;
S így minden szúrás gyarapítta az elleni tábort.

A sebesültekből pedig (ezt majd elfeledém meg-
Mondani) nem vér folyt, hanem oly irtózatos ichor,[45]
Melyben azon vérnem vala legfőbb állagi rész, mit
Mint káposztalevelet nem sokra becsűl a magyar hős.
E léhez vala itt zagyválva fakó geny-erekkel
Sujtott tinta, megint amaz áldott innivalók is,
Melyeket a földön a teremtés dísze, remekje
A nemes emberi faj használni szokott, hogy az égből
Nyert szikrát legalább elszunnyadtassa magában
S oktalan állattá váljék, mint Nebukadnézár:
A bor, az ízes sör, meg az égett szesz valamennyi
Alfaja: úri likőr, rózsólis, rum, arak, etc.
Szép szilvóriumok, föleresztve szines faolajjal,
Végre az úgynevezett gugyiaknak egész perepútya.

Mindezen ichorok egy borzasztó fölleg-idomban
Összefolyának a lég közepén s nagy tóba szakadtak.
E tóból - iszonyú! de való - egy ezerkaru órjás
Szörnyeteg álla elő, rettentő vízi polypus.
Ez maga egy nagy has - hasa egy tó medre magában,
Karjai, mint ugyanannyi csatornák, messze kinyúlnak,
Rettenetes szájok tátongván mindenik ágnak
Végén; és az a jó, hogy még a csillagok akkor
Fényesen és tisztán nem voltak az égre kirakva,
Máskép elnyeli mind e falánk irtózatos állat.

Folyt a harc ezalatt. De a hadnép egyre kevesbűlt,
Mert kiki úgy érzé, valamely órjási erőtől
Vonzatik, önkényén nem fordíthatva menését.
Sor sor után eltűnt, odalőn csapat és csapat egyre;
És mikor észrevevék a vezérek, már fele sem volt
Tábori népöknek, folyván, mint foly rohanó víz,
A szörnyű polypus száz meg száz karja lesodró
Örvényébe, nyomot sem hagyva utánuk a légben.
Elszörnyedt Armída, el önmaga föllegi Hábor,
Látván e romlást. Akarák még visszafenyítni
A szaladó népet, s akarák elmetszeni e báj
Vonzásnak fonalát; akarák elrontani szintén
A nagy ezerlábút; sükeretlen munka! hiú terv!
Ostoba fáradság! Könnyebb voln’ a Duna torkát
(Mind a hetet) betemetni folyói fövénnyel örökre;
Mint e folyó tábort megakasztani a rohanásban.

És már nem vala nép: Armída csak és fene Hábor
Ketten voltanak a levegőben, nézve zavartan
A szörny még folyvást tátongó torkai sírját.
Majd neki bőszülvén Hábor s nem bírva dühével,
Ölre kapá nőjét s irtózatos átkot üvöltve,
Úgy akará lesodorni a szörny mélyébe magával.
„Vesszünk” monda „együtt, ha együtt élnünk lehetetlen...”
Már a polyp iszonyú tűzhegy-katlanszerü torkot
Táta, leszédítő párát eregetve föl abból:
Amikor elvetvén köpenyét, kiragyog tele arccal
A deli hold, súgárai selymét messzire hintve;
És mikor a haragos pár - vesztök híve bizonnyal -
Szétnéztek, nem volt a polyp: eltűnt a szelíd hold
Fényétől, mint éji sötét a fáklyavilágtól,
S Hábor az elbámult némber derekát elereszté.

Mélyen aludt immár hős Bende kemény teke-asztal
Zöld posztós közepén, keserű játéknak utána.
Őt is a balsorsnak kezdé üldözni hatalma.
Tudniillik, valahány ízben Armída bübájos
Kártyáját akará használni, od’adta előre
Egy hű pincérnek, ki, midőn azt Bende kivánta,
Mint újat mutatá be a játékszomjas uraknak.
Hajh de ma, míg valamely tálcát készítne a pincér
És a varázskártyát a könyöklő padra letenné,
Forgószél tekerűl (nem egyéb, mint Hábor, okozta)
S fölviszi a könnyű kártyákat az égre magával,
Majd elhintendő városra, mezőkre, folyókba.
Megszöppent a legény, mert nagy felelet vala rajta,
S nem mervén a valót megmondani, másat adott be.
Mely a varázslottal vala minden részben egyenlő.
Hinc illae lacrimae! Itt kezdődék a gonossza!
Bende ugyan játszott, de határtalan a mai vesztés;
Bankjegy bankjegy után odalőn, oda óra, szivartok,
Drága pipák, színházi kukucs, stb. - Doronghy
Mind oda kölcsönözé pénzét: de mit ér? az is elment,
Elment a fogadós úr-kölcsönzötte - sokunnan
Gyűlt-ezer is: de a sors, de a sors mindegyre haragszik!
Végre kimondta szegény Bendénk a kártyai nyelvben
Rettenetes schwarzot, s oda lőn a régi becsűlet.
A pincér tudatá vele, hogy vendégei jővén
Kénytelen éjre kiadni azoknak Bende szobáit,
És hogy már ma sehogy sem tud neki fekhelyet adni.
Így lőn az, hogy Bende vitéz, átkozva magában
A ravasz Armídát, tekeasztal pamlagin alvék.

Jött a varázshölgy, jött tündér Armída eközben
És egy halk csókot nyomván Rák Bende szidalmas
Ajkira, felkölté s elhítta magának utána,
Fölkeresendő még acheróni mezőket az éjen.
Mert akará sorsát, akará megtudni előre:
Mit kelljen cselekednie, hogy meggyőzze hatalmas
Hábort és rohanó pártját mindennek előtte.
S itt kellett Hecate segedelme, tanácsa fölöttébb.
Másodszor pedig azt is tudta, hogy emberi hőse,
Bende vitéz, mint meghidegűle iránta ez estvén,
Ezt is, a holnapi nagy viadalhoz feltüzelendő,
Apja meg anyja sötét árnyékival össze akarta
Hozni a styxi rideg partoknak puszta vidékin.
Innen az éjjeli út. Város, falu, sík, halom, erdők,
Bérc, havas ormok, mind, mind elmaradoznak utánok,
Mígnem elérik az út végső földszinti határát,
Kólyt, a világ közepét,[46] melynek hegye termi Biharban
Lelkét a híres-neves érmelléki boroknak.
E hegyet, üstökinél fogvást, Armída varázsnő
Félretevé, könnyen, mint elteszi csupra fedőjét
A főző kanalas, tűnyelvű konyhakirálynő,
És az üres lapon ím a föld mély köldöke megnyílt,
Jó széles lebegő lépcsőzetek intve feléjök
E kéngőz lehelő nyiladék katlanszerü torkán.
Nem bajos a lemenet; „facilis descensus Averni
Mondá Virgilius; hamar is fenekére jutottak,
S három perc multán ott álltak a tág pokolajtón.

Nagy zaj üté fülöket, harsány ugatása kutyáknak.
Cerberus, a pokoleb vala ez, háromfejü állat;
Sok szép tarka szinek díszíték váltogatóan
Sörtenemű szőrét: piros egy feje, zöldre, fehérre
Megcsíkozva nehol; legerősb és legzajosabb volt
Hangja ezen főnek, de nehéz lánc vetve nyakába
És a földre szegezve, nehogy fölkelve harapjon.
Másik fő feketés volt, megtarkázva halotti
Sárgával: morogott e fő és néha nehézkes
Mély hangon böfögött, gyakran belefalva dühében
A láncoltba, gyakorta fülét csípdesve fogával.
E kettő közepett vala egy százszínü fej is még,
Mely ugatott, az igaz, de ama kettő leugatta,
E főé a fark, és csóválgatta szünetlen,
Hol jobb, hol bal főt nagy hízelkedve legyőzvén.
Mindazonáltal ez eb nem ügyelt a jövőkre-menőkre,
Mert maga egy belhad vala, ellensége magának:
Így Armída is, a hőssel, nem bántva bementek,
S a csolnakterelő Charonhoz juttak azonnal.

Nagy patvar vala itt. Vén Charon bácsi civódva
Útasitott el egy új lelket, mely nagy nyomatékú
Szellem volt azelőtt, mázsás haladásu reformer:
Tőle a styxi hajós hét fillért kére, de nem volt
Több a szokott egynél, és azt keveselte a révész.
Hat liberálist, mond, áthajtana félobolért is,
Ám nem a fontosakat, hat pénzt számítva fejenként.

Vándoraink szaporán átkeltek a fekete vízen
Itt-ott Bende a vén Cháronnak evezni segítvén,
Bár haragudt rá, hogy megvette a vámot, akármint
Protestált s mutatá nemes útlevelét, az idénit,
Melynek rendi szerént mentes vala, mint nemes ember
Révtől és vámtól, hadi bajtól, házi adótól,
Egyszóval, minden kötelességtől haza, ember,
Isten iránt, sőt önjóvoltától is egyúttal.
Túl a rideg parton siralomnak terjed üvöltő
Rém hona, változatos kínokkal tarka vidékek,
Mellyeken a tündér Armída haladva keresztül,
Bende szorult szívvel követé, csak néha tekintve
Szét e vad országban, honnét menekűlni ohajta.
Tantali kádakkal tele volt egy tér. Ez edények
Tisztvágyó lelkek sokaságától pezsegének;
Minden kádra hajolt egy ugorkafa, és e növénynek
Mindenik ágcsáján, esküttség, szolgabiróság
S más illyes fityegett: de midőn a kádbeli éhes
Ember nyúlna felé, oda lőn az ugorkadicsőség.
Legközepett vala egy kád, melynek párja Tatán sincs.
Sőt a világon sincs abroncs-övezett faedényben.
Ebben egy aszkóros vén asszony fúva, pihegve
Jajgata szűn nélkül, mondván a körébe jövőknek:
„Jaj, megöl en zsírom, kádam tele drága kövérrel,
Torkomig e folyadék (pedig a kád éppen üres volt),
Jaj szabadítsatok! ah, ki csapolja le zsíromat? o jaj!
Jertek elő, fiaim, meg kell fúladnom e sokban.”
Bende, mosolygva kicsit, Armída nyomán tova lépdelt,
S mindjárt más különös lény vonta magára figyelmét:
Egy nagy tűkör előtt ült egy pohos emberi állat,
Ez, míg élt, gyülölé a szakállt s minden liberálist,
Most pedig azzal bünhödik a jajhonban e bűnért;
Hogy szakadat nélkül síkálnia kelletik állát,
Mert ha bal arcáról lekaparta goromba jövését,
Addig a jobb arcon két ujjnyira nőtt a kemény tors,
És míg a jobbnak veti kését, addig a bal rész
Meggyomosúlt; így elűl meg elűl kezdvén, soha nincs vég.
Ezt elhagyva, szabad helyet értek. Furcsa vidék ez:
Hol jobb-, hol balról, hol hátul, hol meg elűl fútt
Egy csapodár szellő. Közepén a térnek, örökké
Forgatván köpenyét, állott magas emberi termet,
Ennek az aggódás vala kínúl csapva fejéhez,
Mellyel bő köpenyét szél ellen vetni törekvék;
Hasztalanúl sokszor! mert míg jobb félre teríti,
Addig a szél balról sebesen kiröpíti nyakából.
Mondják, éltében nagy kedve telék a hasonló
Játékban s ez okon homoepathicé lakol érte.
Ixion is vala ott, kinek ördög törte, keréken,
Hátraszegett derekát: miután e szolga világban
Földi hatalmak előtt görnyedni előre szokott volt.
Ettől útasaink másikhoz juttak. Ez ember
Mindig evett valamit; de fölöttébb foghegyen ette,
Mint alföldi magyar falná festékit olasznak,
Mely a nagyúri gyomort sokszor fagylalta halálra,
(Hogy lőn bezzeg elég frórnessze, zseléje fiának!)
Bende a bájhölgynél kérdést teve, s tőle megérté,
Hogy teljes éltében viccgyártó volt ez az ember,
Nagy hírű humorist, húsz évig feuilletonista,
És íme önviceit kell ennie vétke dijául!
Szája panaszteljes mostan, hogy sótlan, izetlen,
Émelygést okozó, s nincs jól megsütve az étek.

Otthagyták az evőt s komolyabb látványra jutának.
Édesanyát látták, környezvén durva fiaktól
S lyányoktól. Magyarul szólott hozzájuk az édes
Jó anya; ám a fiúk, lyányok gőggel felelének
Németül és tótul, rácul, fransz nyelven, oláhul
És oroszúl, görögűl, örményűl, végre cigányúl;
S minthogy az édesanyát nem tudták arra beszélni,
Hogy szóljon velük úgy, mint ők szeretik, s anyanyelvét
Hagyja feledségben: nekiálltak csípni, harapni,
Ütni, a lyányfélék tűvel szúrkálni, mocsokkal
Kenni be és durván kikacagni az érdemes asszonyt.
„Nyolcszáz éves e nő” magyarázá Bende vitéznek
A tündér vezető, „s oka, mellyért bűnhödik, az, hogy
Ifjabb éveiben elkényeztette családját,
Mostoha gyermekeit mindig jobban szereté ön-
Magzatinál, s ímé ránőttek azok szomorítni
Késő napjaiban s keserű bánattal elölni.”

Bende megindultan ment innen a hölgynek utána,
Aki haladván még vagy száz lépésnyire, vissza-
Fordult és intett, hogy várja be őt a vitéz ott,
Őmaga eltűnvén a kénfüst barna redőin.

Álla vitéz Bendénk siralomvölgynek közepette.
Tarka cserélettel vonulának előtte az árnyak,
Régiek és újak; kiki rendelt helyre sietvén
Vallani szörnyű kínt, vagy venni jutalmat Elyzben.
Álla derék Bendénk közepén az igaz biralomnak,
Hol nem rang, születés, kincs jő mérlegbe, hanem jő
Érdem, egyéni, miként nem egyébütt semmi hazában.
Látott bűnlakoló lelkek seregély sokaságát,
Melyek fokszerüen üriték poharát a keservnek.
Álla merész Bendénk közepette pokol mezejének:
Amikor egy szellem közelített oldala mellé;
Bús-komoran, kinyitott könyvből olvasva magában,
S „Hajh boldogtalan!” így kesereg, „hát már is alá kell
Szállanod e siralom mezejére korodnak előtte?
Gyilkosok öltek-e meg? fene kór döntött-e halálba?
Ó szólj; Bende fiam nemződ szava kéri, beszéld el.”
„Álmodom-é?” viszonoz hős Bende „vagy édesapámnak
Szelleme, kit látok, veszedelmes könyve kezében?
Úgy van, ez ő; e könyv okozá rövid útu halálát.
Ó atya, hallgass meg: nem holt vagyok én, fiad, és nem
Szellemem amit látsz, hanem élő testben előtted
Bendéd áll. Apa, oh, álldd meg fiadat, ki jelenleg
Hontalanul bujdos, hordozván mostoha sorsát.”
Ekkor az érzékeny fiu mind elmondta, mi történt
Apja halálától kezdődve a mostani percig.
Melyre nagyot sóhajtva, felelt a hádeszi lélek:
„Hasztalan áldalak én: áldásom, mint a korál, mely
Megkövül a levegőn, átokká válik a földön.
Ó lásd, kárhozat az, mely várta szülőidet itten.
Énnekem e könyvet, mely mindennél haragítóbb,
Szüntelen olvasnom kell: átok azokra, kik e könyv
Tételeit hiszik és követik; szerzője pedig még
Érje meg Actaeon sorsát: tépjék le kopói,
Mellyeket ő táplált kezdetben manna beszéddel.
Ó fiam! édesanyád - jaj, jaj! jaj! - háborodottan
Jött ide, józan eszét elvesztvén minden időkre.
S minthogy körmeivel Hecaté szemeit ki akarta
Tépni, ama sziklát (iszonyú!) lelkére boríták,
S ott ezer évig kell hallatlan üvöltnie mármost.
Kérlek azért, kedves - ne felejtsd intésit atyádnak -
Állj bosszut érettem rajtok, kiket annyira gyűlöl
Szellemem, állj boszut a liberálisokon, fiam, értem.
Hajh, de megint mennem kell: jőnek a szellemi kínzók.
Ó fiam, el ne feledj, ha megint napfényre jutandasz.”

Ezzel a bús lélek tovalebbent. Bende csodálva
Kíséré szemivel, mígnem benyelé a köderdő.

A bájhölgy ezalatt Hecaténál tette vizitjét.
Nagykegyesen fogadá őt a pokol asszonya: rendelt
Néki theát mindjárt filigrán emberkoponyában;
S hallva buját, tüstént így vígasztalta tanáccsal:
„Lyányom, azért ne busulj, Hábornak vesznie kell, ha
Balgatagúl könnyítni akar sorsán a halandó
Emberi nemzetnek, kiket üldeni volna kötélye.
Tenmagad eszközlöd vesztét: válassz deli férjet
Földi halandóból, ki legyen kedveltje szivednek.
Hívasd meg Hábort lakomára: ne félj, tudom, eljő.
Ekkor a násznyoszolyán - a még szeplőtelen ágyon -
Férjedet altasd el, s ím e phlegetóni piócát
Függeszd keble fölé, hol a szív dobogása megérzik,
S a kiszopott szívvért, felfogva ez ólomedényben,
Rejtsd kebledbe, hogy azt használhasd célszerű módon.
E vért nászlakomád közepén feccsentsed a Hábor
Arcához, szemit is meghintvén hirtelen azzal:
És odalesz Hábor, nem lesz nyoma többet a létben.”

Megköszöné tündér Armída királya tanácsát,
Melyben vágyainak régen várt teljesülését
Látta: vitéz Bendét férjül kebeléhez ölelni.
Megragadá karját ifjának, s hítta magával
Visszasietni megint a föld színére s a holtak
Bús birodalmától eltávoztatni az élőt.
Útjok Elyz szélén vezeté. Nem-földi gyönyörnek
Hangjai kísérték fülöket; főleg pedig az tűnt
Bende szemébe, hogy egy sanyarú embercse, kezében
Messze terűlő lap, szökdelt örömében a fák közt.
Kérdé a vezető hölgyet: mit akarjon ez ember?
És Armída emígy fejté meg az édeni kedvet:
Ez zseni-lélek volt, legalább azt hitte szilárdul;
Élete versírás fájdalmai közt nyavalyogva
Telt el, a nélkül, hogy csak egyetlen verse, vagy, ami
Még kevesebb, neve, csak neve díszlett volna kinyomva.
Tűrőké az öröm hona, mennyország: jutalomkép
Mindennap más-más dala jő ki ma itt az elyzi
Hirlap sajtóján, pompás, ragyogó kiadásban.
Innen a széles öröm bódító gőze fejében.

E magyarázat alatt a Léthe pataknak elértek
Forrásához, ahol kiszakad barlang kebeléből.
És különös vala itt, hogy nem víz buzga fel a kő
Közt, hanem ollyan híg folyadék, mint ömleteg ércé.
E folyadékba sötét alakok nem-földi lapáttal
Szórának valamit, amely ott egyszerre megolvadt,
S Bende, midőn közelebb értek, látá hogy e szórmány
Érdemcsillagok és szalagos díszrendi keresztek,
Fényes arany pénzzel s elegyülten gazdag ezüsttel.
Megtanulá, hogy ezek szolgálnak a Léthe pataknak
Tápanyagúl s innét érté meg eme’ csodalátványt.
Tudnillik: lefelé menvén a parti mezőkön,
Hol buja bőségben díszelgnek a nagyfejü mákok,
Láttak egész sereget hangos jajjal közelítni,
Véresen és sápadt arcokkal, gyászban egészen.
Hogy közelebb jöttek: keserű panasz árja dühöngött
Ajkaikon, s a sötét levegőt hangjával elönté.
Vértanuk ők: honukért a bánat erős kebelökben;
Vértanuk ők: honukért a földig gyászruha rajtok.
„Ó haza” - jajgatnak - „hova léssz, ha mi, védeni képes
Hű fiaid, végkép megszűnénk lenni körötted?
Ah! csak egy ízben még térhetnénk vissza öledbe
E szomorú honból, melyben nincs nemzeti szellem!”
Ily keserű gonddal juttak partjához a csergő
Léthének s akarák ott szomjukat oltani vízzel,
És nekidőlének minden cerimónia nélkül,
Hörpölvén, csak amúgy markukkal, Diogenesként.
S ó csoda! halljátok ti, e földnek gyermeki! amint
A folyam ajkáról - szomjuk csillapodva - felálltak,
Dalra hevűlének, víg dalra, legottan; enyelgő
Táncot lejtének; honuk és fájdalmi feledve
Lőnek, örökre sötét, emléken túli homályban!

Még sok egyéb különöst láttak; de mivel fejöket sem
Kímélé feledést okozó párája e víznek,
Elfeledék azokat. S mielőtt a földi kakasnép
Harmadik őrdalját kürtölné, visszatevék a
Kólyi hegyet - honnan kivevék vala - régi helyére.

Hatodik ének

Míg a varázshölgy és deli hőse az éj birodalmát
Látogaták, haragos Hábornak egyéb vala gondja.
Ő az örök Sorsnak szigorú lakját keresé föl,
Tőle megértendő maga és Armída jövendő
Végzetiket. Havasok közepett, hol az emberi talpak
Még soha nem hagytak múlékony bélyeget a hó
Csillámló tetején, homorúl egy völgy tekenője,
Csak röpülőknek nem járhatlan szikla falakkal.
Itt van a Sorsisten barlangja, bevésve a vén föld
Gránit kérgének - még hajdan a gyermeki beltűz
Által felcsattant - nagy himlőjébe. Körötte
Semmi, csak a korhadt pusztúlás bús hagyományi,
Semmi, csak a mély csönd, mely sokkal üresb vala, hogysem
Észre lehessen venni halandónak, ha reves fán
Kérődző szúknak meg nem töri halk ropogása.
Bent a barlangban nagy gőzmalom él: az Időnek
Malma ez, amelynek tágas hombárai telvék
Soknemü testekkel, várókkal a végzetes őrlést,
Ő maga relytélyes barlang méhében, iromba
Felhők leple alatt űl a Sorsisten, örökké
Olvasván a fátum öles foliántjai titkát.
És amint sorolá a tárgyakat, elzavaratlan
Renddel csúsznak azok le a széles hosszu csatornán
A kíméletlen garad örvényébe sodorvák.
Hősöket és nyomorú koldusokat egyre sodor le
E garad, amint jött a tarka vegyűletü rendsor:
Pompás Alkibiad, nagy fényü Lucullus, eb-éltű
Diogenes, nyomorú Timon, ragyogó Cleopátra,
Markalf és Salamon, Democrit, Socrates, itt mind
Összekerülnek, mind egy lisztté hullanak össze.
Fulvia, Xanthippe, Lucretia, Thisbe, Korinna
Mind egyek itt, Brutus pora egy lesz Tarquiniussal;
Phidias márványfejeit törvényfa revével
Őröli e malom össze; Rafáel vászna szenes zsák
Közzé őgyeledik, s az Apelles rajzai szintén
Úgy oda lesznek, mint a most divatos fali firkák.
Ott az ephesusi templom után jő durva Herostrat
És ama nagy Macedon, kit az égés éjjele szült volt;
Itt a szolgabirót hajdúja kiséri, az írnok
Hamva uráéval vegyül ellentétileg ismét.
Elvegyül ispánné tens asszony is a jegyzőné
Nemzetes asszonnyal, tűz vízzel, szénpor a mésszel,
Tolvaj a bíróval, jobbágy uraság inasával,
Elvegyül a káplár apjával s pór rokonával.
Szóval az ellentét megszűnik: porhamu lesz mind
Ami van e földön; csak az ész nem, a szellemi rész nem.

Nem? haha! Nézzétek. Tetemes könyvek sokasága
Sodródik lefelé, mint annyi druídapapok, kik
Emberi életeket kívántanak áldozatúl, kik
Emberagyak velejét égették isteneiknek
Gyász oltáraikon. Lám e foliantok elették
A zseni szerzőket; megémészté őket is a moly:
Most pedig a foliantok, a moly, mind együvé hullnak.
Ott Calepinus jő, a Bábel tornya utána;
Hátrább X ut Tök, meg a többi piszoktele firkák.
Gyöngyösit a rímest kíséri Kovács pici lantja,
Édös-Gergöly után Mátyási jön, és szamarastul
Néhai Mondolatos, mind, mind a garadba lehullvák.
Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már;
Lapjain illatos ó sajtok maradéka mutatja,
Mily fokon álla szegény a dicsőség úri kegyében.
Ó jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenűl fog
Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe!

Hábor e barlangot keresé föl s térdre borulván
Érc küszöbén annak (tudnillik az érc a kövekben
Lappangott valahol, mint egykor a monda cigánya
Nagy fa kanáljával hörpölve vizét a Dunának:
Halleves ez, mondá, mert ott van a sok hal a vízben)
Kérte a Sors-istent: adná tudtára jövendő
Sorsát, és ha ravasz nőjét van-e mód, van-e vajjon
Titkos erő, megfosztani a bűvös hatalomtól.
Melyre a Sorsisten mennydörgő hangu beszéde
Így ada választ a barlangnak mély fenekéről:
„Sorsodat; ó szellem, magasabb vagy bár a halandók
Népénél, az örök végzet nem hagyja tudatnom.
Mély titok az, mellyet csak e barlang istene láthat,
Sorsod azonban, halld, ettől függ, ezt cselekedjed:
Hölgyedet, Armídát, menj, leld föl ez éjen, e percben
Erdei lakjánál, hol most akar űlni menyegzőt
Földi halandóval, s vár téged, minthogy egyébként
Célja, mit e násszal szándékszik elérni, merőben
Meghiusul. Engedd hogy szép legyen, és ne parancsold,
Hogy vegye föl vénasszony alakját, egyszerü képét,
Míg nem hajnallik. Haragos vagy bánatos arcot,
Bármi következzék, ne mutass, mert vége különben
A tervnek, miszerint elronthasd nődet örökre.
Mindazonáltal légy szemes és mindenre figyelmezz,
S majd mikor Armídád kebeléből titkosan egy kis
Ólomedényt von elő s tartalmából szemeid meg-
Hinté, s arcodon érzed a hő cseppeket égni:
Kapd el az ólomedényt és hintezd vissza szemébe
Mind a nedűt, mely még maradott vala benne, fenékig,
Ettől függ sorsod: ne feledd, vagy, tudva, ne mellőzd.”

Így a sötét szellem; s elmondván lőn iszonyú csend,
A malom egyhangú rop-rop-ját, mely soha meg nem
Szűnik az éltes idő hosszát kijegyezni egyenlő
Pécékkel, természetesen ide nem számítván.
S most, miután Hábor tova illant, édesim, ah most
Fussuk e zordon tájt, fussunk Hábornak utána,
Aki varázsnőjét (már tán nem is azt) a parancsként
Fölkeresé s egyedül lőn víg lakodalmi közönség.

Nagy baj az írónak, de kivált annak, kire bölcső
Lepleiben fülökig ránták a múzsa leányok
Ajkaikat, kit jó mamikája zuzával az apró-
Marhának tartott, és léc-szeg fürtjeit addig
Meg nem szűnt fodorítni, tüzes vassal sütögetvén,
Míg született költő nem vált nápész gyerekéből -
Nagy baj a költőnek, mondom, ha megúnta teremtett
Jellemeit maga is, s velök egy hajlékba szorulván
Nem tud azokról már érdeklőt mondani semmit.
Így vagyok én. Lakodalmi csoport dőzsölne köröttem;
Hábor a hajdani férj, Armída, menyasszony ezúttal,
S Bende vitéz, mint nősz; 3, mondd: három egyénből
Áll az egész sokaság: mit mondjak rólok, uristen;
Mit még nem mondtam valamellyik hexameterben?
Mondjam-e, hogy mielőtt Hábor beköszöntene, tündér
Hölgye a conservnek Bendét karjába szorítva
Kellemes álomnak szunnyasztá boldog ölébe?
Hogy kivoná mellfodra közől Hecaté adományát
S Bende fehér kebelét fölfejtvén inge havából;
Szopni hagyá abból csecsemőjét a pokoléjnek?
Hogy miután e nadály vastagra hizott a legény bő
Véréből, a menyasszony e vért piciny ólomedénybe
Fogta föl, és az edényt puhapamlag melle feszülő
Két Parnasszának deli Tempéjébe dugá el?
Mondjam-e, hogy Hábor meg a nő, meg Bende, lakoztak
Állati étvággyal faldosván szellemi étket,
Kortesi gégékkel tütükélvén ménesi nektárt?
Mondjam-e, hogy tündér Armída kilopta hevítő
Pár emlői közől babonázott ólomedényét,
És nagy hirtelenül Hábor szemeit tele szórva,
És Hábor sebesen ráföcskendezve viszontag:
Hah!..................................

Bende kiáltott így, mert volt ok rá. Iszonyító
Látvány az, mely lőn kiterűlve szemének előtte.
Elsőbb is Hábor kezein, képén, szemehéján
Tűzfoltok kerekednek elő, hol a bűverejű csöpp
Megszállott; azután e foltok messzeterűlnek
Hirtelenül, mint szok terjedni tavak sima tükrén
A potyogásig elért záporszem ezüst karikája.
Erre a garboncás tűzzé vált, talpig egészen.
A kalap elveszté szín nélküli színe talányát,
Összenyomott tetején füst, láng és szikra lövell ki,
Mint a Vezuv torkán; majd átvörösöllik egészen,
Mint az iszákosok orrai, végre fakó hamuvá lesz
És oda hull, oda hull Bendének lába elébe.
Már ég a köpeny is: mind jobb, mint bal fele lángol,
Cérna-recéjének megemészté már e pokoltűz
Életerős szálát: némely lebegő darab egy láng-
Nyelvvé változik át, s legelőbb is a nászkalibának
Nyalja körül venyigés ereszét csavaros repüléssel.
Hah, már a szöges orr, a nyakbötyök, a busa homlok
Ismerhetlenek ott; nincs a két mártogató láb,
Láng az egész Hábor (mint volt éltében örökké
Szelleme), a hajlék oda lőn, zavaros szelek árja
Szórta el azt korom- és füstképen a lég üregében.
Most egy dögleletes bűz támad; Bende tekinti
Armídát, az arát, s megborzad, síri soványság
Torzítá el egész testét hölgyének; a látás
Ablaka nem több, mint az a szám, mely nem sokasíthat
És nem is oszt, a másikon űl örök éjjelü vakság.
És ez alak szintén égett, nem lánggal azonban,
Mint a dicső Hábor, hanem úgy füstölögve, mikéntha
Ázott szalmatörek fojtott tüzinél szenes arcú
Új-magyar égeti szén garmadkáját faluvégen.
Bende körülnézett: sivatag minden körülötte,
Mint a Zsidó-tenger partján, hol az ősi világ két
Városa elsülyedett; bércbálványok sora bámul
Rá hidegen; kövesült élőfák állanak őrt a
Rettenetes téren, kérdőleg előre hajolvák.
Megborzad; szivére fut a vér Bende vitéznek,
Régi csatornáin nem mervén folyni szokottúl,
S távozik a helyről, ha talán távoznia van mód.
Visszatekint mégis távolból, vissza, ha Lóthné
Fátuma érné is, mert valljuk meg, mi, teremtés
Bőrbe kötött első kiadási, mi férfiak, olykor
Női kiváncsiak is szoktunk ám lenni titokban.
Visszatekint, mondám: ott nézi a messze világló
Hábort égni, miként égett az irásbeli szentelt
Csipkebokor, s tekeres füstét kigyódzni az égig.
Nézi menyasszonya lassan emésztődő romalakját,
Melyből rothasztó láz terjed el a levegőben,
Intő bűz atomit száguldoztatva előre.
S im a láng eltűnt! az alak pedig állti helyében
Öszerogyott! mindaz, mi előbb Hábor vala, most egy
Barna bitang felhő, fenn a sziklák tetején túl,
És az előbb Armída csak egy kis porhamu-domb már.

Bende tovább haladott. „Mit várjon a földi halandó,”
Monda sohajtva, „midőn a hatalmas szellemi nép is
Így odalesz; füstté, hamuporrá bomladozik szét?
Látom: e földön nincs állandóság. Hiu minden
Küzdés, fáradozás. Az arany bullák oda lesznek,
Alkotmány oda lész, oda lész az adótalan élet,
Vámok, avíticitas, majorátus, tolvaj-akasztás
És botozás, mind, mind eltűnnek, idővel, e földről;
Mint eltűntek azok, kik ez elvek népei voltak.
Új fajok állnak elő, új eszmék kelnek agyukban,
Majd megavulnak ezek, szintúgy, mint mi elavultunk,
S új tavasz éled föl, mindég másfajta virággal.
Hasztalan úsznék hát ellent az idő folyamának:
Elsodor a hullám, és akik utánam eveznek,
Nem lelik a habban nyomomat, mellyért tusakodtam.

Ily monológ közben egy halmocskára jutott fel;
Honnan visszatekint még egyszer a helyre, hol a két
Ellenies szellem szétoszlott vegytani módon.
„Értem” monda tovább, „értem. Szeleburdi reformnak
Szelleme volt Hábor, ki az elvvel nem köte össze
Jó szivet és tudományt. Maradásé nője (hah, e nő!),
Oktalan, a jót sem tűrő, vesztegmaradásé.
És most a maradás védszelleme a szabadelvű
Garboncást füstté oszlatta fel; a garaboncás
Lassan emészté föl; beltűz erejével, a némbert.”

„Hah! de mi új látvány ez, amely most készül előttem?
Íme a fölleg, mely eredett füstéből a Hábor
Szellemi lényének, lefelé tart; íme leszáll a
Néma rögökre, hol a hölgynek pora nyugszik a földön.
S íme, a felhőből tűz pattan a kis hamudombba;
És ez mozgani kezd; a fölleg rojtjai szintén
Kezdenek összevonúlni, szilárdabb testü valóvá.
Majd egy fő idomúl, majd nyak, mell, kar, kezek és láb.
Szárnyak is, egy szép pár, hímzettek aranyszínü tollal,
A rögök a földről hasonúl életre kelének,
Fő, kebel és a többi tagok feltűnnek, elömlő
Bengali fényénél a hajnal-ölelte keletnek!”
Úgy van, a felhőből fiatal test díszes alakja
Fejlék: rózsapiros képű, daliás magyar ifjú,
És a rögök közzől, honi fűzetü mezben, arája
Támadt létre, miként ismételt életü phőnix.
És a sziklavidék, a kopár völgy, édeni kertté
Díszesedék, melynek közepén ifjú füvü halmon
Állott a deli pár, egymást szemlélve; csodálva,
Mígnem a szellemi csók elpattant szűzi szemérmű
Ajkaikon. -

Akkor az életerős, szoborékes hím karon ölté
A tündér idomú, mondhatlan kellemü hölgyet,
S fölkerekedve legott, ragyogó szárnyak segedelmén
Elröpülének az álméló Bendének előle.
Kiséré szemivel hős Bende is a csoda párt, és
Nézte, miként márták magokat keleten a kiáradt
Hajnali tűztenger hullámiba, megfürödendők
Reggeli fürdőjében a tiszta-piros levegőnek.

Míg ezek így esnek légben, földszint s a pokolban,
Addig a korteshad szanaszét hever éji tanyákon,
Udvaran állongó szekereknek alatta, fölötte.
Csak Kolocintos uram nem nyughatik, üsdi közönség
Nagynevü hadnagya. Ezt nem hagyta pihenni a hírnév
Ördöge, mely készté, hogy víja ki tettel is a már
Több év óta nevén fityegő sallangot, a kedvelt
Hangu vitézlő szót, mely néki dukál vala, persze.
E végett a kolompviselőket fölveri hangos
Szunnyadozásikból, s miután fél álmos „ebatták”
Hírül adák, hogy ezek felocsudtak némineműkép
Mámoros álomból krapulás émetteniségre:
Körbe hiván őket, tartott velök éji tanácsot.
„Tudjátok fiaim” kezdé a csapat vezetője,
„Pörgedy, a hadnagy, hol ütötte föl éji tanyáját
Oktai népével, mely balgatagúl az adózók
Mellé csatlakozott alacsony nyereségnek okáért?
Vármegyeház telkén foga helyt, mert érezi vétkét,
Mellyet az alkotmány ellen követett s remeg a rá
Méltán megharagudt nemeseknek vérboszujától.
Ámde a bűnt isten sem hagyná megtorolatlan,
Aki mit ett, illő, hogy igyék rá, és a kutyának
Érdem után szoktak nadrágot varrni, nem úgy van?
Mostan azért, fiaim, hadicselt gondoltam: ez éjen
Zajtalanul ütnénk rájok s bortól nekibágyadt
Tagjaikat kennők in-nyujtó fütyköseinkkel.
Küzdeni szép a honért: meghalni sem árt a hazáért!”

Összeszorult a bot kezeikben a potioroknak,[47]
Hallván lelkesitő szavait Kolocintos uramnak,
S két perc múlva egész csapatuk talpon vala. Első
Gonduk a borhordó-keresés volt, mellyet az estve
Képtelenek voltak kiüríteni gégesegéllyel.
Ott vala hordójok: de a szesz, mely lelkesité azt,
Nem vala már: fenekén az öreg hordónak erőszak-
Fúrta sebek nyíltak, dongái betörve kegyetlen,
Elszakadott abroncsai szerte hevertek a földön,
És az egész hordón a halál bús képe sötétlett.
Megdöbbent a csoport. „Gonosz ellen okozta ez ármányt”
Nagy boszusan morogák: mert nem volt köztök egyén, ki
Emlékezhetnék a tegnapiakra, miképen
Őmagok onták vérit e hordónak ködös ésszel!

Most a hon és hordó ügye mélyen megkeserítvén
Szíveiket, lobbant kit-kit vasmarku haragra;
S mint a sötét éjben gátat tört hengeres árvíz,
Hömpölyög el nehezes csapatuk megyeház kapujához.

Ingady sem tölté restűl idejét ezen éjjel.
Ő feljárta magánosan a pártok vezetői-
És fő emberinek vígságteljes éji tanyáit:
Óvtalan ablakokon leskődött nagy figyelemmel,
Szedve bögyébe ha mit látás, hallás avagy éles
Szaglás által megtudhatna, vagy észre vehetne,
Melyből jóslatokat férceljen a holnapi napra.
Vármegye házához sietett most, sejtve hogy annál
Szinte nemes csapatok foglaltanak éjjeli nyughelyt,
Lopva kikémleni ott az erőt és főleg a tiszta
Bel meggyőződést, hogy számítása ne csaljon.
Macskai léptekkel sompolygott a poros udvar
Párnáján heverő sokasághoz; megkerülé azt,
Számát megjegyzé, amint hozzá tuda vetni;
Hajh, de a vélekedést kitanulnia nem vala jó mód,
Mert a fővegeken nem látott ismeretes jelt.
Mindazonáltal, köznemesek lévén, nem-adózók
Száma közé sorolá, s indult is visszafelé már,
Amikoron hátul egy erős kar (Pörgedyé volt)
Megragadá torkát, kérdvén, mi a tábori jelszó.
Megdöbbent a sötét éj vándora, visszahanyatlott
S reszketeg ajkakkal rebegé halkan: nem adózunk!
„Kém, kém! verjük agyon, tépjük szét, vágjuk ezer-rét”
Pörgedy ordítá markát jobban beszorítván.
„Hol van? verjük agyon!” rivalának többen a földről
Talpraszökött nemesek, s jaj lett voln’ Ingady úrnak
Hogyha vitézlő hadnagy uram könyörűlve az árván,
El nem ereszti nyakát, súgván, hogy fusson amint tud.

És futa Ingady úr, de a sors, hajh! nem vala pártján.
A megyeház kapuján Kolocintos népire bukkant,
Kik nagy erőszakkal nyomulának az udvaröbölbe.
„Jelszódat!” rival egy: „Jaj, adózom, adózom, az isten
Áldja kigyelmeteket” könyörög „mindég is adóztam.”
„Üssük a rossz hazafit” riadoz körülötte; az élet
Gombja fölött pedig ólmosok ádáz erdeje csattog.
Futni ered mégis; de hová fut a jámbor? Elűl víz,
Hátul tűz: a halál bizonyos, bármerre szaladjon.
Mindazonáltal a sors protokolluma másnemű végzést
Foglalt Ingadyról; s nem akarta, hogy ólmosok által
Jusson a Hádesz egértőrébe, (hová a bebúvás
Csak bagatella dolog; de kibúni: az egyszer a munka!)

Volt a telek közepén kerekes kút, melyben a föl- s le-
Mártogató vedrek, mint a karthauzi barátot
Jobb és bal tenyerén M. M-je halálra, naponként
Emlékeztették az alispánt, szolgabirákat
És az egész tisztkart a szerencse s idők folyamára.
E kútig haladott jó Ingady. Nem mese ám az,
Hogy kútak közelén jó szellem tartja tanyáját
Őrködvén a halandók népe fölött a veszélyben:
Mert állítni merem, merem is doceálni hütömmel,
Hogy, ha e szellem nem súg Ingadynak, soha föl nem
Éri eszével, hogy beléüljön a kút vödörébe,
És lebocsátkozzék biztos menedékül a kútba.
Itten azonban már jól van neki dolga szegénynek:
Álla vacog kissé, pedig állig nincs is a vízben,
S nem leli senki meg itt (az igaz, nem is üldözi senki)
Csak tűrjön keveset, csak tudjon tartani csöndet.

Mondani sem szükség, hogy Pörgedy és hada talpon
Állának, mikor a haragos Kolocintos az üsdi
Népet elővezeté. Mint ment a nehéz csata véghez,
A mindjárt követő énekben elénekelem, ha
Pártfogolóm, a múzsa-leány, megadandja segélyét,
S nem teszi meddővé régen vajudó koponyámat.

Hetedik ének

Hajnali álmának mézét élvezte Hamarfy
A viadal napján, mikor egy dobogás szelid álmát
Elvaditá s kiveré tilosából szürke szemének.
Káromkodva nyitott ajtót a csendzavaróknak.
Mennyire döbbent meg, s bámult el azonban a jókor
Fölkelt látogatók sokaságán, s szőre mivoltán,
Azt le nem írhatom én; képzelje magának a Lector
Ahogy’ akarja: szabad tér nyílik képzeletének.
Annyi elég hozzá: tőzsérek voltak ezek, kik
Szántani bár soha nem szoktak, sem vetni, az égnek
Varjaiként bőven táplálkoznak, kiszemelvén
A magot, amellyet más hinte barázdaközökre.
Markaik elvénült váltókkal telve valának,
Mellyeknek rögtön kicserélését követelték
Jobb hitelű pénzzel: bankjeggyel, arannyal, ezüsttel.
„Mit? s ti merészletek itt” mond bosszankodva Hamarfy,
„Csúfolatúl, gaz nép, éjjel rám törni lakomban?
Hol van az, aki nevem váltón tudná mutogatni?
Álljon elő, ha pokol fia is, hadd lássam a váltót.
Nem kifizettem-e mind váltóitokat minapában?
Ezres bankjegyeket nem láttatok-é teli bélű
Tárcámban magatok? De habár volnék is adóstok,
Nincs-e hitel nálam? nézzétek: e tárca nem éhes.”
Ezzel a pénztárcát keresé sok epéjü haraggal,
S föltépé födelét: de ki fesse le meglepetését:
Banknótái helyett falevél vala tömve beléje!
Rablás? nem lehet az. Maga rakta bele csak alig pár
Óra előtt a böcsös jegyeket, s ajtója szorossan
Zárva maradt; másutt pedig a bejövés lehetetlen.
Nézi a váltókat: kézírata mind nem utánzott
(Őmaga ismeri, hogy nem utánzott) semmi betűje.
És a kelet... „mi ez?” A kibocsátás napja... „Nem” úgymond,
„Ez lehetetlenség, hiszen akkor... hm! hiszen akkor
Távoli erdőkben múlatva vadásztam egész nap.”
Ámde a tőzsérek sarkalták; hoztak eszébe
Holmi körülményt is, jelesűl egyik akkor adott pénzt,
Amikor a verebek csiripeltek a ház ereszénél;
A másik, mikor a nagy szél fútt és a kofákat
Felborogatta kerek székeikről: harmadik akkor,
Amikor a tens úr a szép szobalyányt megölelte
(Erre lehetlen volt eszmélnie annyi ezerből):
Másik, mintha ma is látná, úgy rémlik előtte
A toll, mellyel aláírá, tintás vala félig,
S költőé lehetett, mert meg volt rágva ugyancsak.
Mindazonáltal a quasi-adósnak nem juta semmi
Emlékébe, de nem tagadá keze cifra vonásit:
Hisz nincs emberi kéz ily rútat utánzani képes!
„Jól van, hát fizetem, mond végre, pogány uzsorások!
Megmutatom, hogy van hitelem, bár semmi hitelre
Nincs szükség, míg lesz levegő és megvan ez a síp.”

Azzal Hábor-adott sípot kivevé s belefúván
Hármat sikkant a pipafüstös lég a szobában.
Mert ne feledjük el ezt: a sípnak hangerejére
Megjelenék a vadász mindannyiszor ennekelőtte,
És ha segély kellett, ha tanács a kortesi tanból,
Vagy pénz, melly a segély, a tanács forrása napinkban,
Nyomban adott mindazt. És ezt már tudta Hamarfy
Régi gyakorlatból, ez okért sípolt vele most is.

Várja Hamarfy vadász őrszelleme megjelenését,
Látogatói szemet-szájt tátva lesik: mi lesz ebből?
Várja Hamarfy vadász nemtőjét, várja sokáig,
Nyugtalanúl, nehezen, boszusággal, végre haraggal:
Nem jön az; újra sipol: mégsem jő; harmadik ízben
Fúrja hegyes hangját a síp a semmi könyörgő
Szót soha nem hallott uzsorási fülekbe: hiában!
Nem jön a várt vendég; csodatékony szelleme nem jő.
„Álom volt-e tehát,” tűnődik, „enyészetes álom,
Mind a csodás esemény? a völgyi leány? a boszorkány
Kínzó ördögivel? védőm a vadász? az ajándék-
Táska? e kisded síp? a bankjegyek? álom-e mindez?
És szigorú váltók a való? feledetlen adósság?
Látom, e váltóknak nyomatékosb része azon nap
Van kibocsátva, midőn útvesztve bolyongtam az erdőn
S kaptam ezen tárcát, telvét ugyanannyi forinttal;
Így vág össze utóbb is a váltók kelte a nappal,
Melyen sípoltam, s öszveggel, melyre tevék szert.
Már bizonyos, bizonyos: gonosz ördög játsza meg engem,
És eszemet vesztvén, váltókat készte bocsátnom,
Hogy, ha kijózanodom, legyek őrültté a bukáson.”

Mindezeket hamar elgondolta Hamarfy magában,
És mire gondolatit berekeszté, köntösit is föl-
Szedte magára, kötött kardot s menekülni akarván
A hitel emberitől, intett: mennének utána.
Vármegye házához sietett, hol nagy-tusakodva
Víttak a pártok még, s közibök fúródva merészen
A tőzsércsapatot künn hagyta, hogy e jelenetről
Elmélkedjenek ott a viszontlátás idejéig.

Mert folyt a csata még. Kolocintos Gábor, a hadnagy,
Meghökkent, mikor észrevevé, hogy Pörgedy Mátyás,
Oktai népével, talpon van a vármegye telkén,
S nem gözü-álomban, mint számította magának.
Mindazonáltal nem hátrált, hanem inte kolompos
Emberinek, köveket hajigálni az elleni hadra,
Amit azok tőnek; tőnek pedig oly ügyesen s oly
Várakozást haladó, szándékon túli sükerrel,
Hogy megüvegtelenült azon a részen valamennyin
Ablak volt, s keserűt jajdult a domestica cassa.
Pörgedy, népével, menten maradott az ütéstől,
Kezde azért ő is természet-gyúrta pogácsát
Szórni az éjzavaró Kolocintos uram seregére.
E kövek ablakokat már nem leltek, kivevén a
Drága hon-őr szemeket Kolocintos ferde hadában.
S köztük a hadnagyi fő X nézetü sanda szemét is,
Mellyet (a balt) zúgó kövecs úgy megsujta szemöldön,
Hogy megaludt mindjárt és nemzeti-szín karikát hányt.
Megszédült a vitéz Kolocintos, félre hanyatlott,
És puha tócsának heverűlt pamlagfenekére;
Serge pedig hátrált, menedék-födelet keresendő
A kőzápor elől tág boltozatú kapu alján.
Pörgedy észrevevé nyereségét: annak okáért
Sűrű tömött rendben megmozdította csapatját,
Hogy majd a kapunál megnadrágolja keményen
A szaladók seregét. De csalódék: mert Kolocintos,
Hogy feljózanodott, nekibuzdítván a kolompos
Harcosokat, s ezek is nekibuzdítván a csoportot,
Visszaverék az adó seregét és Pörgedy Mátyást.
Futnak ezek, nyelvök félrőfnyire nyujtva hevökben,
Pörgedy fut legelül, mert ő a nobilium dux,[48]
Kergetik a nem-adók, fustéllyal verve, kit érnek;
Isteni káromlás harsogva nemes tüdeikből.
Egy nem akar csak futni; csak egy Goliáthszerü termet
Áll még a födeles kút árnyékában. Először
Messzéről szórnak köveket rá a nem-adózó
Dávidok: ő közönyös viselettel szenvedi mindazt.
„Verjük agyon, jertek!” nagy bosszankodva kiáltnak,
„Verjük agyon, ha magát nem védi a nyúlga teremtmény,”
És neki bőszülvén... ágasfáról leverék a
Várnagyné köcsögit.

Szégyenkedve hagyák ott e fogas oszlopot akkor
S menve belebb, élénk viadalnak részesi lőnek:
Főleg egyik zugban volt a csata népes, amelyben
Pörgedy sergének nagy része tömött karikában
Közre fogott valamit, védvén életre-halálra,
S a kolocintosiak víván életre-halálra.
Jól tarták magokat darabig, sőt fogytig elállnak
Minden megrohanást, ha az éles eszű Kolocintos
Nem kohol ellenök új hadi cselt és nem sikerűl az.
Volt a telek közepén, közel a kúthoz, tele vízzel
Nagy hasu fecskendő, vagy három. Hős Kolocintos
(Álgyui nem lévén) ide hajtott egy csapat embert
Népe közől s lövetett ama zúgba keményen azokkal.
Állák egy darabig, de mivel nemes ember a vízzel
Ellenszenvben van, megadák végtére a várat:
Ostromlók, védők, borzadva futottak el onnan,
És az üres téren kopaszon maradott - egy hordó.
Ezt Kolocintos uram, mielőtt a bőrig elázott
Pörgedyek szemöket kitörölnék ködmöneikkel,
Elfoglalja, körülveszi száraz népe javával,
És felfordítván béütteti nagy fokosokkal
Visszarugó fenekét. Most illatozó kalapokból
Billikomot gyúrván meriték a lélekadó bort,
Nagybecsü zsákmányát a szétszórt pörgedieknek,
Mellyet Pörgedy hajh! nem ezen torkoknak okáért
Kímélt tegnap a jól fenyitékzett oktai néptől.
Némellyek köcsögért szaladoznak. Hajh! csak a széjjel
Szórt cserepek vagynak, talpuknak alatta ropogvák.
Másoknak jobban sikerült. Ezek (engedelemmel)
Árnyékszék közelén, a könyöklőn, messze fehérlő
Bögréket leltek szájjal lefelé borogatva.
„Sógor, ez ám a pohár: ki felönt egyet ezzel, az ember
Lesz talpán, jer igyunk.” S mentek. Mind sorban ivának
A szép bögrékből, kezdvén Kolocintos uramtól
A legutolsóig, ki pecére az üsdi kutyáknak.

Most, miután a boros hordóban rejtve lapongott
Hősi vitézséget mind átfolyaták hasaikba,
Nagy tüzet éreztek megverni a Pörgedy népét,
Melly a sötét tornácok alatt keresett menedéket.
Így hát megrohanák azokat, de legottan a zajra
Érkeznek csapatok, vezetettek kortes uraktól.
Jő maga gróf Telivér, és látva, hogy’ állnak a dolgok,
Mindent elkövet a szép békességnek okáért.
„Emberek, ott ti, kik a tornácon vagytok, ezennel
Intelek és kérlek, le a bottal, vármegye tiltja;
Mert ha nem, úgy majd én mutatom meg, hogy szabad-é itt
Mint rabló csapatok lázongani éjnek időjén!”
Több esze volt ám Pörgedynek, mintsem hogy az ólmost
Elhányná, mielőtt Kolocintos tenne hasonlót.
Mellyen gróf Telivér megbosszakodva parancslá
Kortesinek szanaszét oszlatni a Pörgedy népét;
Mint akik áthágták a nemes megye régi szabályát.
És már hős Nyakaló, Szűzváll, Nemadózy, Doronghy
Visznek arányatlan hadat a tornácok elébe,
Úgy hogy nem tudom én, nem lesz-e halál is a vége,
Ha Borzond s Rohanász nem jőnek elég idejében.

Új karok és új had. Rohanász tele dobta dühében
Szűzvállnak mindkét szemeit jó parti fövénnyel,
Melyre derék Nyakaló, fokosát megmártva mocsárban,
Borzond drága fehér mellényét csapta be azzal.
Ekkor a Lepkefy hű tigrisse Doronghy vitézt úgy
Vágja pofon, hogy zápfoga fájva kipattan inyéből,
És Nemadózy szemét átfúrja sebes futamában.
Ilyen előzményből kel nagy harag a seregek közt,
S elkeserültségig dühös a viadal tömegükben.
Ott a vegyes harcban Kolocintos fölleli bajnok
Pörgedyt, és miután egymást nagy fogcsikarás közt
Jól megkáromolák, nyomatékos fütyköseikkel
Párbajt kezdenek a kerekes kútnak közelében.
Hős Kolocintos előbb vág Pörgedyhez, de gyakorlott
Kézzel csapja ki az szuszogó ellenfele botját,
Úgy, hogy ez ívszerüen kiröpűl annak tenyeréből
És a kútba esik, jó Ingady rémületére.
Akkor a még haragosb Kolocintos Pörgedy botját
Megragadá, hosszan tusakodva kivájta kezéből,
S kútba löké, hasonúl jó Ingady árva fejére.
Most derekon szoritá Mátyást, Mátyás azonúl őt
S birkóztak magyarul: míg Pörgedy horgas-inának
Gáncsot vetve, le nem türkölte vitéz Kolocintos.
Ám Matyi nem maradott alul a kút ronda sarában,
Sőt inkább Kolocintos urat pamacsolta be abba;
Majd nővén a merény kebelében, erő derekában,
Ölbe szorítá azt, talpát fordítva felűl, és
Úgy akará testét lelkét a kútba ledobni.
Már a gonosz szándék nincs messzebb teljesüléstől,
Mint maga Pörgedy a kúttól, mely három arasznyi
Távolságban tát pokolörvényt áldozatára:
Ekkor a hős Tagadó végighúz Pörgedy horpasz
Bordáin tetemes botjával, hogy csak elejti
Hős Kolocintos, és maga is mellé rogy erőtlen.

Még folyt a viadal valamennyi korig; tömegenkint
Hulltak az áldozatok, s nem jó lett voln’ a dologbul,
Sorra leöldösték voln’ egymást, és oda lett voln’
A kutyabőr, oda szép privilégyiomik, velök egyben,
Hogyha parancsot nem veszen és ki nem áll szuronyokkal
Fegyverezett katonák egy százada, szép hadi rendben:
Kik’ láttára kihűlt minden kebel és a vitézség
A beleket csikará nagylelkü nemes rokoninkban.

Megvirradt ezalatt s a pártok csak könyökikkel
Folytatván a hadat, megye nagyteremébe vonultak;
A katonák pedig elhagyták a vármegye telkét.

Nem vala kezdendő az adó gyűlése kilencig,
Mégis a pártvezetők s az egész becses úri közönség,
Félve, hogy a nem-sült tömegek körülűlik a táblát,
A megyeház másik kapuján ötkor belopództak;
S míg lenn a csata folyt, elfoglalták azalatt ők
Ott fönn székeiket. Minden dolgoknak előtte
Támada élénk zaj s keserű vita, hogy ki okozta
Mind e zavart, a viszályt és háboruságot, amelyek
Dúlják most a megyét. Az adózók szemrevetették
A nem-adózóknak, miszerint ők békeolajágat
Nyujtának, csak azon kicsiny áldozatot követelvén,
Hogy hagyják el avult, hagyják el nem-liberális
Elveiket: de azok nem akarták; ők a hibások.
Ellenben az adógyűlölők azt feszegették;
Hogy nem volna zavar, nem volna viszály a megyében,
Csak szabad elveiket hánynák el a szellemi „kórság”-
Lepte urak: ha ezen piciny áldozatot teljesítik;
Készek fogni kezet velök, és „nem nézve kicsinyre”
Eltűrik nemesen, ha szakállok köldökig ér is.
Megharagudtak ezért szabadelvűink; nekiálltak
A maradósoknak, legyalázni, leöntni piszokkal
Elveiket, s elvök hüvelyét a tekintetes embert.
Ám ezek is tudtak hozzá s kezdék mutogatni,
Hogy nem gólyamadár költötte, hogy őket is olyan
Bordában szőtték, amelynek vászna ha nem jobb,
Nem cudarabb legalább a Deákné-szőtte hetes-nél.
Gróf Pipynek legelőbb is Majdosy hányta szemére,
Hogy meg akarta taval puskázni a kertben az apját.
Gróf Pipy nem tagadá ugyan ezt, de viszont feleselt, hogy
Táblabiró úr is, főszolgabiró-kora óta
Nagy gyönyörűségét leli szép alföldi virágok
Gyüjtögetésében: mert ritkán múlik el éjjel,
Mellyen az úri becses háznál, vagy az úri majorban
Meg ne lehetne találni nehány törvényfavirágot.
Majdosy ezzel elült. De a párt koszorúja kitűnő
Gyöngyének nehezen tűré szennyel boritását:
„Actio! bűnkereset!” harsogta fejére Pipynknek.
S tán meg is adják azt (mert jó lesz most figyelembe
Vennünk, hogy magyarok gyűlésén, vármegye székin
Nem szabad ám sértő szavakat használni, leszidni
Más embert, hazudott rágalmat köpni szemébe,
Vagy más durva betyár dolgot cselekedni gorombán,
Csak 1-mo: ha vagyon 25 pengő zsebeidben,
Vagy ha 2-do: bőg a többség torka mögötted);
Tán meg is adják azt, mondom, hahogy ifju barátunk
Lepkefy méz ajkkal meg nem szelidíti a bőszült
Mackókat. De midőn, mentvén Pipy grófot, ügyének
Oltalmára, előhozná hogy’ lopta meg Aggdy
A megye pénztárát mint perceptor, s hamisított
Útalványokat és nyugtatványt tenni merészlett
Számadolásaiba: felforrt veresorru haragja
Aggdynak és bőszült dühiben megtépte szakállát
Lepkefynek, ki viszont azt felpofozá boszujában.
Ekkor jött a tömeg s látá e vitát. Tenyereikben
Viszketeg álla elő, s magasan sarjadt fel azokból
Fütykösök erdeje, (mert nem sejtvén már katonát ott,
Jó nemesink recidivázának a hősi merénybe).
És harc lőn a terem: mert Lepkefy pártja szerette
Volna kivetni a vén Aggdyt, de az Aggdy baráti
Körbe szorítják őt, s védelmezik a fuladásig;
Ellenben botokat mutogatnak Lepkefy ellen,
S tán megölik, ha közel férhetnek az ifju vitézhez.
És törtek fejek ott, kezek és lábak ficamodtak,
Gégék szűkültek, botfővel teltek a szájak,
Bordák roppantak, hasak és köldök berugattak,
Orr pisze lőn, szem vak, legalább egy pár napig az lőn,
Nagy fogeső hullott, fülek és bajuszok kiszakadtak,
A meg nem született embercsék holtra döfettek,
És a kiváltságos bőr megtarkult honi kékkel.
Ily keserű viadal támadt ügyedért, oh szent hon!

És még víttanak ők. Nagy-hirtelen egy ragyogó fény
Tölti be a termet, folyvást beözönlve keletről
Nyíló ablakokon, s a nemességnek fülodúit
Hömpölygő zenehang üti meg, mint orgona hangja.
A terem eltágul: magasan felnőnek a nyúlánk
Oszlopok, Atlas-vállaikon hordvák hegyes ívű
Boltozatot; hasonúl megnyúlnak az ablakok és fönn
Ékben enyésznek el. A zöld asztal megrövidűl és
Oltárrá alakul, márványlépcsőin amelynek
A karok és rendek magokat térdelve találják.
Bámul a nagy sokaság, megrendül mélye szivének,
Térde remeg, s önkénytelenűl hull a padozatra.
S íme az ablakokon, nagy zúgásnak közepette,
Két tündéri alak berepűl s helyt fog az oltár
Gazdag emelvényén: daliás ifjú, csodaszép hölgy.
Ekkor az orgona elnémúl és ünnepi csönd lesz,
Melynek az aethernél tisztább hullámiban ekkép
Lejt a leventének hajlékony, ezüst nemü hangja:

„Férfiak!

A haza szent ügye gyüjtött volna rakásra
Benneteket: komolyan vítatni, mi eszközök által
Lenne a kedves hon boldoggá, lenne dicsővé.
Tí pedig oktalanul mellőzve, feledve a közjót,
Képzelt érdekekért civakodtok s aljas önösség-
Táplált szenvedelem tépé pártokra megyétek.
Ti szabadelműek, kik nyelveteken ama legszebb
Szót, a „szabadságot” szólásban, gondolatokban,
Testben, lélekben meritek hordozni naponként:
Névvel vagytok azok. Vallástok képmutatóság;
Bennetek a türelem, más értelműek iránt, nincs;
Bennetek a kitürés, tartós láng, semmi nagyért, nincs;
Bennetek elszántság nincs áldozatokra: ezért már
Olcsók elveitek; szavatok nyila mind eltompult,
Semmi hatás nélkül pattan le az érc kebelekről.
Isteni törvények nagyon emberi hírnöki vagytok,
Tin tanitástoknak legcsúfosb nem-követői;
Drága damaszkusi kard töredékeny rozsdahüvellyei;
Nagybecsü gyémántot rejtő szemetek. Divat az csak,
Semmi egyéb, mellyért szabad elvek apostoli-képen
Hirdetitek magatok, s mint a divat, úgy e szeszély is
Változik a korral; mesterkélt lángotok elhűl
És pusztán, ridegen marad a szív kebleitekben.
Önzetek. - És ti, kemény nyaku Izraël, úgymaradásnak
Emberi, kik, hazugúl, fontolt haladásnak eszélyes
Pártja gyanánt vetitek magatok’ fel, nyiltan előttem
Titkaitok. Ti hazát háznéppel, multat a mosttal,
Összecserélgettek. Filozófok vagytok; az ember
Bennetek él csak s ott minden, de kivűletek ami
Látszik, mind tünemény, üres álom, anyagtalan ábránd.
Elvetek ez. Maradást kívántok, nem, mivel az jó
Ami marad, de mivel nem pénzetek’, és nem erőtök’,
Véretek’ inkább nem (mint ősötök, akire büszkén
Puffad májatok) és eszetek’ sem, csak neki tespedt
Lágy kényelmeteket sem vagytok erős kebelűek
Áldozatúl odavetni a szent haza oltárára.
Végre ti semlegesek, ti a status hittagadói,
Bennetek a másik két párt minden büne megvan,
Ingadozóságnak még megszaporítva bünével.
Halljátok szavamat mindnyájan: ERÉLY nevem és e
Hölgyé LELKESEDÉS. Mi az éter tiszta patakját
Isszuk, a hajnalnak fürödünk bíbor mederében:
Földi salak nincsen szellemlényünkre tapadva.
Ám önösök legyetek, nem tiltalak. Ember, önösség
Nélkül, nem lehet el. De ne légyen szűkkebelű és
Aljas ez önszeretet; ne kicsínyes, mint a mesének
Majmaié, mellyek, történetből, fagyos éjen
Emberrakta tüzet lelvén egy rengeteg erdőn,
Nála pirítkoztak kényökre; de majd, hogy elégett,
Nem vala köztök, mely kényelmét új fahozással
Volna elég elszánt megbontani, s így a közös tűz
Hamvaiból kialudt. Önzéstek nagyszerü légyen:
Ti legyetek gazdag polgárai gazdag e honnak:
Tí legyetek boldog polgárai boldog e honnak;
Légyetek értelmes polgári müvelt e hazának,
És legyetek büszkék, mint gyermeki büszke hazának;
Ez legyen önzéstek, meg ama benső jutalomra
Vágyakozás, amelly olly édes az emberi szívnek.
Tetteket a honnak! hiszen, oh, mi ez a haza? nemde
Tinmagatok, nőtök s az olajvesszőre hasonló
Gyermekitek? Nosza hát tegyetek fogadást a hazának
Oltárán, miszerint ha erő kell, adtok erőt, ha
Pénz kell, adtok pénzt, ha kitől telik ész, az adand észt,
S adtok vért - ha kiván a közös haza - életet adtok.”

Ekkor imádó csönd váltá fel az ifju beszédét.
Társa pedig, tünödér deli hölgye a Lelkesedésnek,
Drága nyakékeit és perecét a habnemü karból
Föltépvén, teneked szentelte, o hon, teneked, hajh!
Gyéren látogatott oltárodon. Annak utána
Jobb keze kékes erét fölnyitván, tiszta piros vért
Áldoza, hullatván a fehér márványterületre,
S ujjait esküszerű helyzetben az égre mutatván.
Most pedig égi mosoly, millyent csak e hölgy mosolyoghat,
Súgárzik szemiből, enyeleg képén, derül ajkin
S int az egész népnek feljőni, csinálni szerinte.
Jöttek is. Első jött gróf Lánghy: ez évi jövelme
Századikát örömest kötelezte honának adóúl,
S fogván kardja hegyét, mélyen hasitotta karát föl,
Messze lövellő vért hintvén a szent emeletre.
Jöttek utána sokan, s hasonúl esküdtek, a jó hont
Bármilly áldozatot kívánna, segélni telőkép
Mind a haláliglan. De csak a kicsinyek s együgyűek
Jöttenek ám: idegen képek, kiket a megye népe
Még ki nem ismert sem hangjokról, mint a harist, sem
Pávai tollukról. S miután mind esküt adának
(Már akik úgy akarák), a szellemi pár elenyészett,
Mint elenyészik a hószinü felhők gyér patyolatja,
Mellyet a föllengő szél elmos a szemnek előle.
Oszlopok és ívbolt és oltár mind odalőnek,
A terem összeszorult, mint volt azelőtt, lesülyedtek
Ablaki, és a gyülés, még folyvást szótlan, eloszlott. -
S Bende? Hamarfy? Tehát róluk nincs semmi megírva?
Vaj igen! Ők látván, hogy a drágán összeharácsolt
Lelkeket egy pár szó elhódította, haraggal
Félre vonúlának, hova máskor az Ingady pártja
Ülni szokott, a juste milieusök gyáva csoportja.
E példát követék a többi kolomposok is, kik
Fájlalták a dicső kortesség megrövidűlni
Kezdett szép jogait: Borzond. Telivér, koros Aggdy
És a derék Rohanász, a nagy liberális, a honfi.
Lepkefy ellenben föl akart eskünni, de apja
Megrántá könyökét s elhítta magával ezekhez.
„Mit gondolsz, te fiú? sátánok azok” - de az úrfi
E nősátántól örömest rá lenne vitetni.
Mind ide állottak Rák Bende vitézei, tízen,
Bánatos arcokkal, mint nászlakomának utána
Fül- s hegedű-kínzó szerecsenjei szoktak e honnak.

 

Ráadás

Krónika! még mielőtt halhatlanságba repülnél,
Mondd el a kútba szorult jó Ingady mostoha sorsát.
Őneki Morfeusz úr nem adott vala álmot ez éjen.
Űle pedig vízben nyakaiglan, s ülne talán még
E mai szent napon is, ha ki nem fogy a kortesi hordó
S a megye hajdúit kúthoz nem hajtja gyomorban
Forró Ethna-tüzök. De kifogyván a tele hordók,
S a megye hajdúját oda hajtván gyomra Vezúvja,
S megfogván a nehéz láncot, s húzván fel a vödröt -
Elszaladott. A tekintetes úr mélyebbre sülyedt le.
Hírül adá e csodát többeknek mégis. Ezek közt
Ármányos fickók voltak, kik a hétfejü sárkányt
Sem nagyon irtóztak voln’ most felrántani. Így lőn
Hogy napfényre került jó Ingady, mellyet azonnal
Élvez is ott helyben, ha kemény fájdalmi fejének
Nem födik el szemeit vastag fátylával a kínnak.
„Merre lakom?” kérdé. „Kit tetszik kérdeni?” kérdék.
„Ingady táblabiró hogy merre lakik.” - Haza vitték.
Otthon a tensasszony, látván hogy vízben eléggé
Meg van mosva, csak úgy víz nélkül mosta fejét meg.
Aztán párna közé fektette, mivel veszedelmes
Náthabetegség fogta elő, s lőn prószit! egészség!
Mindazonáltal még fölgyógyult volna, de nője
Orvost is hivatott és denique Ingady meghalt.

Ingadynét tüstént megkéré Bende nejéül,
Ah, de az özvegy nem mene hozzá - meddig a gyásznak
Hónapi tartának. - Puha kis papucsának alatta
Boldogul élt hősünk még tíz vagy tízenegy évet,
Végre pedig meghalt. Siratá hűlt hamvait a fél
Utca, meg a kávés, meg a csaplár, csak nem a hív nő.
Még hátán feküdött, mikor ajtaja nagy kocogással
Hangot adott, úgy, mintha rokonja szegezne koporsót.
A kocogást esküdt okozá, függesztve idézvényt
Hajdani csínjáért, mit még Q-ban követett el.

Ott, a halottas nép közepett, valamely zsebelésért
Csíptek el egy rongyvázt: és az (lehető-e?) Hamarfy.

 

 

Arany János összes költeményei



[1] Célzás a Kisfaludy-Társaság által kitűzött 25 arany jutalomra, melyet 1846-ban jelen munka nyert, nem sok dicsőséggel. Innen a kétértelmű játék. A. J.

[2] Valami Zerffy Gusztáv írogatott akkor e címen ferde aesthetikai dolgokat. A. J.

[3] Elszler Fanni, táncosnő. A. J.

[4] Sok szó volt akkor állatkínzás elleni egyletek alakításáról. A. J.

[5] Nagy Ignác gúnyolta az igen elszaporodott -nok, -nök szóképzést. Méltán, de azóta még inkább elszaporodott. A. J.

[6] Közmondás, hogy a pokolban sok cserép van, mert minden asszony oda dobja eltört edényét, mond­ván: Eredj a pokolba! A. J.

[7] Sok szó volt akkor a lapokban ezek rendetlen állapotáról. A. J.

[8] Ez a fordulások legújabb neme. A bakfordulás szintoly régi, mint a baklövés. A rákfordulás, min­den kórjeleivel, mostanában kezd mutatkozni honunkban. Azt mondják, az 1840. évi hongyűlésen Pálfordulás is adta elő magát. A. J.

[9] A nagykunok azt tartják, hogy minden Jánosok közt leggonoszabb ezen Kara János, azért bosszúsá­gok­ban, Kara Jankónak nevezik. A. J.

[10] Utolv: teszi azt, midőn valaki először megtesz valamit s azután gondolkozik rajta: mi okból csele­kedte? Eset rá tömérdek, kivált honunkban. S minthogy ez eszme kifejezésére a latin nyelv is szűk: bátor vagyok egy új szót gyártani s azt a tudás világra rákötni: postcipium. A latin nyelv, mint haj, köröm stb., halál után is nő. A.J.

[11] Magyarhon tavai a rakoncátlanságig liberálisok. A. J.

[12] Szamukák: himlőhelyek szík-kanaánaink nap-égette arcain, melyekben a fű biztos menedéket talál a beretváló kasza ellen.

[13] Apokalypsis. A. J.

[14] Kotú; ebből lett a német Koth; mi bizonysága annak, hogy a kotu magyar eredetű és azért itt a leg­honosabb. A. J.

[15] Puff. Alább meg fogja látni a kegyes olvasó, hogy mind a puff, mind a puff, sőt még a pöff is, becsü­letes nemzeti kifejezések. A. J.

[16] Megyék adták ki, s híd-, vásár-, vám- stb. mentesség volt inkább; mint közönséges igazoló irat. (Lásd leírva V. ének.) A. J.

[17] Ne gondolja a kegyes olvasó, hogy az egytiptomi kastokról van itten szó. Kastos egy igénytelen tájszó, s annyit tesz, mint csatkos, csatkos pedig annyit tesz, mint kastos. q. e. d. A. J.

[18] Ad analogiam: Jupiter, etc. A. J.

[19] Így mondta biz a, pedig 3, azaz három instructort nyűtt el. A. J.

[20] Máskép aqua mortis. Hatalmas emeltyűje a magyar népnevelésnek. - Korunk azt hiszi, hogy a szeszfejtés ugyanaz a szellemfejtéssel. A. J.

[21] Spiegel: magyarul tükör. Budán van. Szép tükör volna, kár, hogy belepte a pesti por. A. J.

[22] Róka: Műszó a korhelyeknél. Nem tudom, a tudós társaság szótárába bejőnek-e a korhelykedés mű­szavai? A. J.

[23] Volt idő, mikor a szegény ember lovait minden kaputos kiparancsolhatta, csekély szabott árért. A megyék 1840 után kezdték e visszaélést eltörölgetni - papíron. A. J.

[24] Lóhúsevő. A németek gúnyneve. A. J.

[25] A honoratiorok szavazata iránt körülbelül ily végzést hozott 1845 táján egy nagy megye híres ellenzéke. A. J.

[26] Nemzeti Újság. Az akkori Hírnök. A. J.

[27] Judlium, ii. 2. A régi szótárakban neutrius, az újabbakban omnis generis: azt teszi: szolgabíró. A. J.

[28] Nonus, alias I. = ae nonus. Ezen melléknévnek csak két hajlítása tetszik az alkotmányosdiaknak, t.i. a nonus és nona: nonum (pl. dei praceptum)-mal aztán keveset gondolnak. A. J.

[29] Töredelmes szívvel megvallom, hogy ez a szép hasonlat plagium, e klasszikus sorból: Hallgat az én múzsám, mint a Kösi malma Szoboszlón. A. J.

[30] Mert vannak nem-bünteti lopások is. Pl. időlopás, becsületlopás, stb. A. J.

[31] Erősen indítványozgatták a mértékletességi egyleteket, angol mintára. A mérésről. A. J.

[32] Mert: ami sok pénzbe kerül, az drága: úgyde a szülői remény sok pénzbe kerül: ergo drága. A. J.

[33] Keringő: Reitschul. Így neveztetnek azon tágas termek, melyekben a dicső magyarok more patrio walzerezni szoktak. A. J.

[34] Falu szája a jegyző. A. J.

[35] Corpus: Test. Ha lélek volna benne, úgy élő lény volna. A. J.

[36] Lantaxerr, azaz Landtagsherr. E címmel a pozsonyiak nemcsak a követet, hanem írnokát is meg­tisztelték. Itt ez utóbbi értelemben áll. A. J.

[37] A subbbsidiumok beszedése véghetetlen lassúsággal járt, a votumok bejegyzése miatt. A. J.

[38] Fiatal ember, kiváló szabadelvű, épen nem ivott bort társaságban. Priesnitz fénykora is erre az időre esik. A. J.

[39] Nemes embernek mindenütt szabad volt vadászni. A. J.

[40] „Egy halász, ha prédikál - fog ezer lelket.” Pünkösdi ének. A. J.

[41] A jobbágytelki nemesnek 1836 után adót kellett volna fizetni. Kortesi célokból nem sürgették. A. J.

[42] Sok megye akkor javítgatta börtönrendszerét s építkezett nagyban. A. J.

[43] Ad notam: Ego priman tollo, nominor quia leo. A. J.

[44] Erősség, t.i. kiterjesztett erősség: a mennybolt bibliai neve. A. J.

[45] Ichor, az istenek vére, Homérnál. A. J.

[46] Szójárás. A. J.

[47] A potandó, sciliset. A. J.

[48] Nobilium dux, latin neve volt a nemesek hadnagyának. A. J.