1847
Ó hölgy! az Isten gyönyörűl
Teremte tégedet.
Vörösmarty
Első szakasz
Álla még Murányvár szűzi épségében
Hozzáférhetetlen szikla tetejében,
Kevélyen tekintett völgye lapályára,
Veselényi Ferenc ostromló hadára.
A tábor hatalmasb erővel, mint számmal,
Mind szemen szedett nép, gazdag borostyánnal,
De, ha nem mind órjás, aki bércet szaggat,
Hogyan víhatna meg a sziklás Muránnyal?
E miatt boszúság, aggodalom, szégyen
Váltogatja egymást a vezér lelkében;
Tervre tervet épít, de mind csak hiába:
Áll Murány, a sok terv összerogy magába’.
A csapatvezérlő hadnagyok elunták
Arcpirulva nézni a napok lehunytát,
Sarkalák a vezért: hagyja e sasfészket,
Másfelé keressen könnyebb dicsőséget.
Össze voltak gyűlve szellős sátorában
Órákat veszítni hasztalan vitában,
Mert nincs oly tanácsuk, mely megingathassa
Veselényi lelkét föltett szándokában.
„Ne beszéljen nékem, monda, senki olyat,
Hogy célom nem érve innen elmozduljak,
S annyi drága időn, annyi drága véren
Vásárlott gyalázat legyen minden bérem.
„Azért kezdtem-é el, hogy végre ne hajtsam
S a magamnál gyávább kacajt üssön rajtam,
Nagy fáról mesélvén s gyönge kis fejszéről:
Veselényieknek füstbe ment tervéről?
„Vagy azért jövék-e várat ülni itten,
Hogy talán a dolgot tréfaságnak hittem,
S hogy vén napjaimra, kérkedhetés végett
Lopjak, munka nélkül, olcsó dicsőséget?
„Küzdelmet kerestem e helyen, nem álmot.
S nem feledtem ama hires vezért, Salmot,
Ki e sziklavölgyet, előbb egy századdal,
Hasztalan sokáig ülte vívó haddal.
„Elejét, utóját meghánytam tettemnek:
Csak nehéznek láttam, nem lehetetlennek:
S mit egyszer magamban föltevék előre,
Ember nem, csak Isten tántorít el tőle.”
Így szólván felállott. Csakhamar utána
Gombkötő emelt szót, Fülek kapitánya;
Hallgatott a többi, nem volt szólni kedve,
Látván hogy a vezér fel vagyon gerjedve.
S monda Gombkötő: „Én előbbi szóltomban
Az ostromot félbehagyni tanácsoltam,
De mostan (amiben nincsen semmi szégyen)
Ellenkező részre fordult véleményem.
„Könnyü itt minékünk apró hadnagyoknak
Ez s amaz tanácsot adni a nagyobbnak;
Könnyü megszállt várat hagyogatni sorba:
A mi hirnevünkön nem esik nagy csorba.
„Nézzük ám a dicső Veselényi nevet:
Retteg ettől Eger, Hatvan, Szolnok, Heves,
Reszket, míg kimondja, a pogány nép ajka,
Csecsemőket ijjeszt véle török dajka.
„Ismeri hatalmát a ravasz Rákóczi,
Fáj neki, hogy véle nem szeret fogózni:
S hol babérja termett, a felső országok,
Róla tesznek élő tanúbizonyságot.
„E dicső gyémántot szilárdul ölelve:
Ékesen foglalja a király kegyelme.
S e nevet ha félti vezér ő nagysága:
Kérdem én, bajtársak, nincs-e igazsága?”
Végezé s leűle; fél szemét azonban
A vezérre veté, lesve alattomban,
De nem hallgatá az a színes beszédet,
Sátorajtón állott és Murányra nézett.
Benn pedig felálla s így kezdé Kazai:
„Nem uj dolog, amit akarok mondani,
Isten bizonyságom, hogy ha kell s eszélyes,
Nem félek hazámért vérem kiontani.
„Kérkedés, dicsekvés nem szokott kenyerem,
Nem szólok magamról, szóljon a fegyverem,
Szóljon a gyalogság, amelyet vezérlek,
Hisz elég csatát nyert néhanapján velem.
„Nincs, mi férfit inkább férfivá emeljen,
Mint szilárd kitűrés, állhatatos jellem;
Ez hitem, vallásom, - szólhat bármi tettem,
E hitet magam is mindenkor követtem.
„Így tehát örömmel hallom vezéremtül
Azt, hogy szándokában soha meg nem rendül
És, hogy amit egyszer célbavett előre,
Ember nem, csak Isten tántorítja tőle.
„De vajon, barátim, Murányvárt megülve,
Emberrel van-é most a bajunk meggyülve?
Nem békén tanyáz-e fent a renyhe őrség
S neveti a völgynek feltörekvő hősét?
„És kérdem: mi volna e falakat nékünk
Meghágnunk, bevennünk, izre-porra tépnünk,
Ha e sziklatömeg, mit Isten alkotott,
Semmivé nem tenne minden ily szándokot?
„Szédítő magasra helyheték e várat,
Hová felrepülve a madár is fárad,[1]
Óriás kőszálak viselik ott gondját,
És, mint féltő kincset, tenyerökben hordják.
„Az ágyúgolyó is félúton leszédül:
S szárnya-szegve hull le légi ösvenyérül,
Vagy a sziklafalba ütve olykor magát,
Széjjelzúzza benne kemény vas homlokát.
„Hányszor megkisértők, mint kőszáli zerge,
Egyenkint hatolni fel a meredekre?
De szemes vadászok álltak lest felettünk,
S jól jártunk nehányan, akik lejöhettünk.
„Nincs tehát mit tenni, nagyságos vezérem,
Mint tovább nem víni egyenetlen téren,
Felhagyni a harccal, mit a föld embere
Ezredeket élő sziklák ellen mere.
„S e kövekben Isten kezére ismervén
Túladni az ostrom sikeretlen tervén;
Mit ha gyalázatul róna fel valaki,
Jőjön maga és a kaput nyittassa ki.”
Elmondá s leűle a derék Kazai.
Ráhagyák beszédit alvezér társai:
Gábor Pál, két Farkas: Ferenc s öccse Fábján;
De fölállt Vadászi homlokát megrázván,
S monda: „Mindezt immár hasztalan beszéljük,
Bár saját tettinket hozzá elregéljük:
S ami szépet tettünk: hol, mikor és mennyit,
Mind fölemlegessük, nem kérkedve semmit.
„Régen megismertem a fővezért ebben,
Hogy nem enged fogytig semmi föltételben:
A félbenszakítást azért ne sürgessük,
Inkább az ostromnak végét siettessük.
„Ime a szép nyárnak nemsokára fele
Múlik, amióta itt vesződünk vele:
És vajon a célhoz mennyit közeledtünk?
Jó remény fejébe’ sok vitézt vesztettünk.
„Eljöhet az ősz is szürke hajszálakkal,
És elűzhet innen üres gyalázattal.
S a világ után mondja majd nevünknek:
Azok, kik oly soká Murány alatt ültek.
„Hát ne üldögéljünk meddő kétkedésben:
Még az éjjel, majd ha szép holdvilág lészen,
Csendesen másszuk meg e kevély sziklákat,
Holdvilágon az őr nem oly messze láthat.
„S vagy sikerül végre bevennünk a várat,
Vagy kiontott vérünk e kövekre szárad -
S hadd száradjon inkább vérünk sziklafélre,
Mint szennyes gyalázat ennyi tiszta névre.”
Most Fekete László hátrább tette székét,
Fölemelkedett és így kezdé beszédét
Halk, nyugott, mély hangon, és ha néhol megállt,
Kezével törölvén szép magas homlokát:
„Illik a vitéznek, kivált aki nem vén,
A veszélyt keresni, háborúba menvén,
Illik, ha már nem tud becsületben élni.
Pironságos éltet halállal cserélni.
De szükségtelenül tenni azt kockára,
Míg csillog felétek jobb remény sugára:
Ez nem csak botorság: valóságos vétek,
Mit a közügy ellen tudva cselekvétek.
„Vegyük gondolóra: hiába hogy nyár van:
Aratás ideje nincs magas Murányban;
És az ég, midőn hull éjjeli harmatja,
Hogy szomjat eloltson, oly bőven nem adja.
„Ivó viz nem léte és a kínos éhség
Sok várnak lerontá büszke erősségét:
S ami már nem egyen, hanem akárhányon
Megesett, miért nem eshetnék Murányon?
„Én hát azt javaslom, legyünk türelemmel,
A várnak útait tartsuk vizsga szemmel;
Így remélem, hogy e gőgös várbeliek
Magok kérnek egykor: hagyjuk lejőniek.”
Mindenik helyeslé amit ez tanácsolt,
Mert a többieknél érettebb korú volt;
Maga Veselényi hajtott a szavára;
Mostan is figyelt rá, mihelyest felálla.
S monda: „Erről én is sokat gondolkoztam,
Kémeim által is gyakran tudakoztam:
Van-e a megszállott népnek elesége
És ivó kútvizben nincsen-é szüksége?
„Bizonytalan hirnél nem hoztak egyebet:
Ma tehát Solymosit küldtem, mint követet,
Fenyegető szókkal kisérletet tenni;
Nem soká meglátjuk, mire tudott menni.”
El se’ mondta még jól, mikor a mogorva
Vén követ betoppant a hüves sátorba,
Eltörődött és a déli nap sugára
Sötét piros színt csalt az ábrázatára.
Nagy lélekzetet vőn és körültekintett,
De nem szólt előbb, mint Veselényi intett;
Csak midőn a vezér megengedte jellel,
Kezdte el nyers hangon, de gyakorlott nyelvvel:
„Ne gondolja senki, hogy talán mesélek,
Vagy déli álmomban történtet beszélek;
Amit mondok, úgy van mindenik szócskája,
Akár most előre hitet tegyek rája.
„Magas Murányvárba amint feljutottam,
Annak parancsnokát kérdezém legottan;
Mosolygott az ember, s ismeretes helyre,
A hóhér bástyára vezetett egyszerre.
„De mily rendkivűli lőn meglepetésem,
Midőn a nevezett bástyára felértem:
Fegyvert öltve, mint egy szép ifju katona,
Maga állt előttem a várnak asszonya.
„Sisak fedte fejét, szép aranyos sisak,
Róla háromszínü tollak lobogtanak,
Magas bokor tollak, hajlongván kevélyen,
Mint sugár jegenyék a tolongó szélen.
„Gömbölyű vállait és karcsú derekát
Kékellő zománcos páncél övezte át,
Mellén vert ezüsttel gazdagon borítva
S két kisded halommá vala domborítva.
„Csípejéig nyult a páncél, attól fogva
Földig ért tengerzöld nehéz bársony szoknya -
Nehéz már magában a nagybecsü kelme,
Nehezebb, arannyal pazarul terhelve.
„Kopja volt kezében, támaszkodott rajta,
És az őrség felett hadi szemlét tarta:
Szóló ajakáról messze csengett a hang
S egyik ó toronyrul a másikra pattant.
„Amint szembe lettünk a falon egymással
S köszöntém az urnőt illő meghajlással,
S láttam ékes arcát, gyönge állát, melybe
Sisak-állazója el vala mélyedve;
„Villogó szemeit amint rám vetette,
Szemöldöke ívét egyenesre vette,
Alsó ajakával felnyomá a felsőt
S homlokán redőkbül könnyü felleget szőtt:
„Kétes habozásban állék egy darabig:
Merjek, vagy ne merjek mondani valamit?
Végre megszólaltam, illően és szépen,
Válogatván a szót kitelhetőképen:
„»Asszonyom, így mondék, én, uram vezérem
Hatalmas nevében, váradat fölkérem:
Nyittasd meg kapuid hős Veselényinek,
S harmadik Ferdinánd győztes sereginek.
„»Nem kivánja rosszad a vezér, s ne véljed,
Hogy miatta bút lát nagyságos személyed:
Népedet foglyául, vagy kincses táraid
Nem kivánja, csupán váradnak kulcsait,
„»Melyeket ha átadsz néki jószántodbul,
Úgy egész váradban egy cserép sem csorbul,
Kiki bátorsággal viheti vagyonát,
Egy ujjal se’ bántják a békés katonák.
„»De ha átaladni még tovább is késel
S a vezért ingerled ellenszegüléssel;
Akkor jaj neked s jaj a nyomorúltaknak,
Kik e fecskefészek üregében laknak!
„»Kő kövön nem áll meg reszkető faladon,
Szabad zsákmányra jut mindennemü vagyon,
Kardra hányatik mind: férfi, asszony, gyermek,
Még a csecsszopója sem talál kegyelmet.
„»Mert ne hidd, hogy addig Fel-Murányt itt hagyja,
Míg fokán zászlóit szél nem lobogtatja,
Eszközölje bár azt okos hadi csellel,
Kínozó éhséggel vagy tüzes fegyverrel.«
„Meghallá beszédem gróf Szécsi Mária,
De nem adott választ annak szavaira,
Elfordult, fogával bíbor ajkit marván
S nagy felindulását nehezen takarván.
„Végre szóla gúnnyal: »Elmondhatd uradnak,
Amik e falak közt szemedbe akadnak,
Fenyegetésére az legyen a válasz.
Menj, mutass meg mindent a követnek, Kádas!«
„Nagy kopasz ember volt, hajlott férfikorban,
Ki e névrül értett, s elvezetett sorban,
Megmutatva mindent: a derék őrséget,
Kútat, éléskamrát, bástyaerősséget.
„Válogatott nép az, mind derék emberek,
Víni sík mezőn is dolgot adna velek:
Hátha még falaknak biztos vértje őrzi!
Nincs erő, mely bírjon ővelök mérkőzni.
„Ismerem Muránynak külsejét, belsejét,
Szembehunyva járom tekergő ösvenyét,
Laktam egykor benne Szécsi György korában,
De sokkal különb most, mint volt hajdanában.
„Mily roppant erősség! egy falat sem lelnél,
Mely csekélyebb volna a tizenkét ölnél;
Pattantyúk, mozsarak, nagy golyók halommal,
Fegyverek és lőpor két egész toronnyal.
„Élelem, mi három évre is sok lenne,
Százöles kút, gazdag tiszta forrás benne,
Nyers anyag: fa, kő, vas; műhelyek, munkások...
Szóval, semmiben sincs megfogyatkozások.
„Azért esztelenség itt tovább tanyáznunk,
Hő napon felégnünk, harmaton megáznunk:
Mert elébb ledőlnek e magas kőszálak,
Mint mi bévehetnők híres Murányvárat.”
Solymosi tovább is akart még beszélni,
De felállt tüzesen bajnok Veselényi,
Ki eddig hallgatott egész figyelemmel,
De szembetünőleg fogyó türelemmel.
Most felugrott hévvel s hármat avagy négyet,
Mintha futva menne, oly sebesen lépett;
Hirtelen megállott s monda békevesztve,
Solymosit szemével mintegy átszegezve:
„Tudsz-e még Murányra s gőgös asszonyára
Több dicsőitő szót halmozni rakásra?
Mérthogy róla nyelved olyan ékesen szól?
Hogy nem győz kitérni a magasztalásból?
„Tán megvert szemével, és azért raggatod
Rá a napot, holdat és minden csillagot?
Vén, aszott velődet megzavarta véred,
S eszed rovására bolondul dicséred?
„Nem... erre vén volnál; pénzt adtak, ugye pénzt?
Vén embert, mint te vagy, a fösvénység emészt.
Rakodva, mint a méh, kellett visszatérned:
Szájad hazug hirrel, arannyal erszényed.
„Az asszony asszony mind; egy asszonytól ki fél?
Belőled, ősz, mégis a félelem beszél;
Nem vesztegettek meg, van tiszta jellemed,
De rémet láttatott a félelem veled.
„Öreg vagy a résre, félénk, erőtelen,
Azért akarsz mást is leverni szüntelen.
Eredj öreg, pihenj; ne költs rossz híreket:
Ne félj, a zsákmányból majd juttatunk neked.”
Az ősz katonának igen fájt e beszéd,
Mert öreg szolgának a szó is vereség,
Nehéz lecke ez, mit vén fejével tanul,
És, azt sugja lelke, most is ártatlanul.
Vér tódult szemébe, csikorgatta fogát
S már kemény szavakra megnyitá ajakát,
De az alvezérek integettek kézzel:
Hagyja el, ne szóljon, béken távozzék el.
Meggondolta magát, szó nélkül kifordult,
Őszes bajuszára nagy nehéz könny csordult,
Észrevette, mert a szive könnyebbedett,
S titkon a kárpithoz törülé azt menet.
A vezér csak később, vére higgadtával,
Bánta meg amit tett az ősz katonával;
Most még fogva tartá első gerjedelme,
Indulatvihartól elborult az elme.
Gyorsan járt alá s fel tágas sátorában,
A hallott beszédet forgatván agyában;
Meg-megállott néha és nézett merően,
Ismét menni kezdett s ajka járt menőben.
Sziklavár, magas fal, víhatlan erősség,
Hadszerek, telt kamrák, jól gyakorlott őrség,
És kormányon egy nő, aki páncélt visel,
Hősöket kigúnyol dölyfös szemeivel...
Evvel tépelődött, e szókbul szalajta
Egy-egy érthetetlen töredéket ajka.
Egymásra néztek a hadnagyok s kelének,
Rossz kedvét, haragját látván a vezérnek.
Hirtelen eléjök álla Veselényi:
„Szégyen és pironság” így kezdett beszélni.
„Szégyen és pironság víni olyan várat,
Melyben asszonyi kar vezet gyeplüszárat.
„De ha már megűltük, nincs egyéb mit tennünk,
Mint akármi áron falait bevennünk;
Mert egy nőt legyőzni fél gyalázat, igaz,
De győzetni tőle... mondjátok meg: mi az?
„Nem segít az éhség? ne habozzunk sokat:
Folytassuk a véres megrohanásokat;
Mert erő, vér, élet legyen bármi drága,
Drágább a vitézi névnek tisztasága.
„Isten szent nevére esküszöm, hogy innen
Még eszembe sem jut hadamat elvinnem,
És nem is mozdúlok, míg vagy életem vesz,
Vagy Muránynak kulcsát felszúrom övemhez.”
Alig távoztak az osztályok vezéri,
Alighogy magában maradt Veselényi,
Kémek jelentkeztek, izzadt, poros kémek,
Kik nehéz hirekkel terhelten jövének.
Rákóczinak, mondák (amaz első Györgynek),
Erdélyi hadai nagy-sietve jönnek,
Mind erős, edzett nép, vérszomjas fenevad,
Melyet a csatára vak buzgalom ragad.
Útat irtogatnak embererdők felett,
Vérrel írogatnak útazó levelet,
Rá pecsétül fényes győzelmöket nyomják,
S jaj azoknak akik ezt kétségbe vonnák.
Ott van Illyésházi, s hallva, hogy Muránynak
Kénytelen-kelletlen vendégi volnának,
Siet szabadítni a vár nővezérét,
Mert hitvesül bírja ennek a testvérét.
És már, adák hozzá, nem is messze vannak,
Csak egy napi járó föld a köze annak;
Ha nem hisz a vezér, ma-holnap itt lesznek
S a hallott beszédről tanúságot tesznek.
Lesujtá e balhír Veselényi lelkét,
Szokatlan kétségnek vad kínai szelték,
Mert, midőn valami becsületben jára,
Maga volt magának kegyetlen birája.
Tudta, hogy a népes erdélyi seregnek,
Kis számu hadával, ő nem felelhet meg;
Bizonyosnak hitte, hogy, ha azt bevárja,
A murányi völgyön romlását találja.
Elfusson-e hát most, kerülve a csatát?
Vagy cél s haszon nélkül elvezesse hadát? -
Így sem, úgy sem övé híres Murány, csak a
Hosszu ostromlásnak híres gyalázata.
Meghagyá, hogy senkit ne eresszenek be,
Elzárkózott mélyen a sátorfenekbe.
Tábori ágyára ott leborult arccal,
És küzdött sokáig nehéz, benső harccal.
Néma volt a nagy harc. Végre könnyebbűle,
A gyötrő szorongás szavakban enyhűle,
S mit emberi fülek sohasem hallának,
Panaszolni kezde a csendes magánynak.
„Azért jöttem-é hát” szóla kifakadtan,
„Magas Murányvárhoz, fenyegető hadban,
Hogy rideg völgyében, rút bélyegü helyen,
El sem feledhető síromat megleljem!
„Vagy azért jövék-e, hogy hetekig ülvén
Meredek szikláit hasztalan kerülném,
S végre, mint a tolvaj, szökném meg galádul,
Üldözve egy asszony méltó kacajátul!
„Hah! legnemesb kincsem’, féltő drágaságom’
Melyért hősek ellen harcoltam csatákon:
Lovagsarkantyúmat, híremmel-nevemmel,
Sárba tapossa egy félénk asszonyember?
„Egy némber, egy özvegy, egy hősködő asszony.
Aki páncélt hordoz, hogy kacajt támasszon,
Aki gyáva kézzel nyúl hadi szerszámhoz,
S katonásdit játszó gyermeket utánoz?
„Hős asszony! asszonyhős! neme kinövése,
A csodás természet méla tévedése;
Férfi, aki tűt fog, vagy guzsalyát őrzi,
Tűkörét bámulja és magát kendőzi.
„Vagy ad-é a páncél, bárhogyan viselve,
Férfi-bátorságot a női kebelbe?
S a nehéz acél kard, női kézzel fogva,
Önt-e férfierőt a gyenge karokba?
„A szívben, ha védi mellvas boritéka,
Megszün-é a vérnek hullámzó játéka?
Gyáva rettegésre nincs-e mindig résen?
És nem döbben-é meg minden zörrenésen?
Nem hiú, szeszélyes, változó, hivékeny?
Könnyü, játszi sajka tenger gyöngeségen?
Nem teremtve másért, mint, hogy készakarva
Meggyőzetés legyen legszebb diadalma?
„Egy nő, egy ilyen nő kacagjon engem ki...!
Hah, őket úgy, mint én, nem ismeri senki...!
Diadal, diadal! enyém a diadal:
Murány! semmi dolgom kemény szikláiddal.
„Kemény a te bérced, magas és meredek,
Falaid kövérek, megvehetetlenek,
Tornyaid, bástyáid, kapuidnak íve -
Minden, minden erős! csak nem úrnőd szíve.
„Hiába fedi azt vassal és acéllal,
Biztató paizzsal, férfias páncéllal:
Az lesz az én résem, melyen áthatolván
Felütöm zászlómat a vár büszke ormán.”
Monda, és tenyérrel homlokára vágott,
Csengetett, hivatta Pétert a deákot:
„Fel, Murányba, Péter! szárnyakelt léptekkel,
Szécsi Máriához ilyen izenettel:
„»Asszonyom, köszöntet és általam kéri
Magas személyedet uram Veselényi,
(Ki, bár ellensége pártfogolt ügyednek,
Buzgó tisztelője hősi erényednek):
„»Fontos tárgyak iránt, értekezés végett,
Hozzád küldene egy tábori segédet,
Ha, becses bizalmad által megtisztelve,
Annak szabad járást, kihallgatást nyerne.«”
„Add hozzá: e kérést - nagy a reménységem -
Hogy nem tagadja meg nemes ellenségem,
Kit, ámbár személyét nem láttam, becsülni
Megtanított a hír s annyi veszteségem.”
Péter ment. Utána nézett Veselényi,
Látta bércösvényén jobbra-balra térni,
Végre elvesztette s többé nem lelé fel
A sziklák oldalán kereső szemével.
Visszament tehát a sátor bensejébe,
Íróeszközöket vett maga elébe,
Írt sokáig ottan, és megpecsételvén,
Iratát elrejté felső köntösébe.
Második szakasz
Jót haladt eközben a nagy ég vándora,
Fellengő ösvénye lejtővé hajola,
S mintha nyugtanyáján kedvesi volnának,
Mind jobban sietett fogytán a pályának.
Murány falán állt a szép özvegy, Mária,
Nézve napkeletnek kéklő ormaira,
Nanpkelet tájáról várva segítséget:
Illyésházi Gábort s az erdélyi népet.
Jött azonban Kádas kopasz homlokával,
Szólván Máriához dörmögő szavával:
„Asszonyom, össze van hordva a gabona,
Mely a hombárokon szétterítve vala.
„Mérni nem mértem, de hozzávetve szemmel
Hiszem és állítom akárhány hitemmel,
Hogy tíz nap sem eszünk kenyérből eleget,
Tíz nap mulva pedig éhhalál fenyeget.”
„Tíz nap!” felelt a hölgy „tudod hogy tíz napban
Egy ostromlott várnak egész századja van:
Várom Illyésházit, az erdélyi hadak
Nem lehet Muránnyal hogy ne gondoljanak.
„Másfelől reményt nyujt egynémi sejtelem,
Hogy most tán elűzi Veselényit cselem
- Legalább nem számit többé az éhségre -
Nem vett-é követje semmi csalást észre?”
„Dehogy vett! remek volt a játék” felele
Kádas, Máriának leghívebb embere,
„Rakva lőn a magtár, mintha színig volna
Rozzsal a sok hombár, liszttel a sok tonna.
„Meg-megállt csudálva benn az éléstárban,
Nézte a gabonát a tele hombárban,
Majd megint járkált a fenékre fordított
Hordók közt, melyeket ujjnyi liszt borított.
„Féltem, ha koccanni talál kardja vége,
Elárul a hordók hangos üressége;
Vagy, ha ujjaival a búzát megvájja,
Csalfa deszka padját benne megtalálja;
„De jobban elámult mintsem hogy ilyesmi
Fortélyt észrevenne, vagy tudna keresni;
Összecsapta kezét s esküvék nagy hittel:
Három évig sem fogy az eleség itt el.”
Most félbeszakítá a kapus réz kürtje
Vitéz Kádas Mártont, kit asszonya külde,
Hogy vezesse fel az alvezért, ki hozzá
Veselényi fontos közleményit hozná.
Kádas távozék, de megtért nemsokára,
Két lovász egy pár mént vezetvén utána:
Almás szürke, épvér, hatodfű paripát,
Melyekben irigység sem találna hibát.
Hasonlók egészen: mindenik arab faj,
Váltság gyanánt nyerte Veselényi tavaly
A szolnoki bégért, kit nagyon megszokott
Zsákmánylásin érve körülvett s elfogott.
Most, takarva hímzett drága szőnyegekkel
És fölékesítve csillogó nyereggel,
Ajándékul jöttek Murányba, nehezen
Vergődhetve csak fel a sziklaösvényen.
Hátul két legény jött, valamit emelve,
Szekrény volt az, ékes ajándokkal telve;
Felnyitotta Kádas és kivett egy drága
Páncélt, vérpirosat, vert arany virágra.
Kékszinű sisak volt a vas derék megett,
Melyet nagy ezüst sas szárnyaival fedett;
Ezt a vezér, alig serdülő korában,
Harcjátékon nyerte volt Lengyelországban.
De mindenek között leggazdagabb a kard,
Melyet drágaköves bársony hüvely takart,
Ritkaszép török mű, úgyhogy árát szabni
Sem lehetne könnyen, nemhogy azt megadni.
Nem kevésbbé díszes egy ezüst kis óra:
Hátul a hadistent képezi tartója
Szerelem-istennőt fedve paizsával...
Az óramutató annak paizsán van.
Ragyogó szemekkel nézte a hölgy, kivált
A nyeregszerszámot s a két szép paripát,
És hol a lovakra, hol Kádasra vetett,
Nyugtalan örömmel, kérdő tekintetet.
„Veselényi küldi” szóla Kádas végre,
„Künn a kapuban vár tábori segéde,
Utasítva lévén be sem lépni addig,
Míg ez az ajándék el nem fogadtatik.
„Ha megnyerné, ugymond, nagyságos kegyedet
Jó neven fogadni e csekélységeket,
Ez pecsét, ez zálog lenne, hogy azontul
Nem tarthat személye semmi bántalomtul.
„Ellenben, ha e részt nyer tagadó választ,
Úgy magas Murányig céltalanul fáradt,
Benne semmi dolga, s megfordított nyommal,
Ösvenyén, ahol jött, visszatér azonnal.”
Mária neheztelt: mérthogy Veselényi
Az adott kezes szót oly kevésre nézi,
Hogy, szabad járásnak birva is szentségét,
Aljas bántalomtul félti követségét.
Másrészt kedve telt a drága küldeményben,
Hősi fegyverekben, két szép hadi ménben;
De, főleg, ki kelle elégítni vágyát,
Mivel égett tudni a követség tárgyát.
Azért a lovakat kötteté ólába,
A fegyvert vitette fegyveres házába,
S küldte Kádast, hogy a tábori segédet
Vezetné elébe kihallgatás végett.
Jött az nemsokára, szétvigyázva jövet,
De nem volt ám segéd, sem hadnagy, sem követ;
Szécsi Máriának bajnok Veselényi
Maga állt előtte s igy kezde beszélni:
„Magas Murányvárban légy üdvöz, asszonyom!
Veselényi Ferenc köszöntését hozom,
Aki nagyra becsül, nagyon tisztel téged,
Mint magához méltó vitéz ellenséget.
„Gyermek volt, midőn már ismeré a nevet,
Melyet hős apáktól nemződ örökbe vett,
S mikor első kardját oldalára fűzte,
Példányul magának Szécsi Györgyöt tűzte.
„Ennek tábora lőn néki versenypálya,
Hol első babérját nyerte homlokára,
S a fényes dicsőség, mely vezérét fedte,
Egy vagy két sugárát őrá is vetette.
„A halál azonban (mely irigy határt von,
Hogy halandó ember istenné ne váljon)
Sokalá a Szécsi névnek dicsőségét
S egy csapással hitte annak vetni végét.
„De feledni látszott számitása mellett,
Hogy a Szécsi hír-név mindkét ágat illet,
És ha a fiágat eltörülte végkép,
Nőág örökli a család vitézségét.
„Megdönté hatalma bajnok Szécsi Györgyöt,
Fiágon kihalt a Rimaszécsi törzsök,
S íme a ledölt törzs életerős fát hoz,
Bajnok leányt, méltót a hősi apákhoz...
„Hanem...” monda mélyebb hangon „fővezérem
Meghagyá egyszersmind bocsánatot kérnem,
S kimondanom hogy te, nagyságos asszonyom,
Nem haladsz mindenben az apai nyomon.
„Tévedésen kezdte Szécsi György a pályát,
Bocskainak tartá hajdan koronáját,
De megbánta vétkét s hódolva megtére
Törvényes királya igaz hűségére.
„Ellenben a grófné - ne vegyed sértésül -
Pártütőkhöz álla igaz fejdelmétül,
S melyen atyja járdalt érettebb korában,
Elhagyá az útat ifju mámorában.
„Vagy talán szégyenled, asszonyom, az ösvenyt,
Melyen édes nemződ a sir széleig ment?
Gondolod, hogy az tán nem becsűlet utja?
S honnak ellensége minden, aki futja?
„Hát nem félne ütni egy Szécsi Mária
Árulás bélyegét atyja hamvaira?
Vagy, kinek porában áldja jó emlékét,
Képes megátkozni annak véleményét...?
„Nem, nem édes urnő! Engedd elismernem:
Káromlék ellened és az elhunyt ellen;
Kinek nem pirultál fegyverét fölvenni,
Mért pirulnál annak nyomdokain menni?
„Engedd hírüladnom lenn a fővezérnek,
Hogy vívó hadával más vidékre térhet,
Mert sziklás Murány, mint asszonyának szíve,
Mától kezdve immár Ferdinándnak híve.
„És én - mit vezérem tisztemül is szabott -
Királyom nevében teljes bocsánatot
Igérek Muránynak, s benne mindazoknak,
Akik a hűségre visszafolyamodnak.”
Mária csak mostan vette magát észre,
Hogy ráfeledkezett lelke a beszédre.
Másfelé tekintett, elpirult az arca,
Vérrel hintve azt meg pillanatnyi harcra.
S monda: „Mit apámról emlegetsz, a tetten
Nincs mit szégyenelnem, nincs is mit követnem;
Tette, amit kívánt hona jobb reménye
S az akkori idők súlyos körülménye.
„De ki van fárasztva a remény türelme,
A súlyos körülmény súlyosbbá növelve,
És lábbal tiporva minden ami drága:
Nemzetiség, törvény, s a hit szabadsága.
„Vagy tovább is várjunk? várjuk, hogy az ellen
Békes tűzhelyénél békóvasat verjen?
És, ha kész a békó, járom, vagy kaloda,
Lábunkat, nyakunkat szépen tartsuk oda?
„Nem kell messze néznünk, országokon végig,
Nézzünk csak a szegény romlott cseh szomszédig:
Amit ottan láttunk, megtanít a példa,
Milyen tervet vettek ellenünk is célba.
„Vagy, ha nem tanít meg a más kára minket,
Érezzük legalább tulajdon sebünket,
És, midőn naponkint újra vérzik, sajog,
Ne hazudjuk azt, hogy megszüntek a bajok.
„Még nem pártütés, ha nem segít kérelmünk,
Törvényadta módon kardunkat emelnünk;
Miért várnók tehát a szolgaibb napokat;
Mikor lázadás lesz egy szó, egy gondolat?
„Vagy talán vezéred oly gyengének tartott,
Hogy nem érzem mélyen, mért kötöttem kardot?
Ha! máskor is harcolt - tudnia kellene -
Hona mellett a nő, de soha ellene.
„Azért, ha velem most nem akart egyebet,
Mint hogy honvédőbül árulóvá legyek:
Köszönöm tanácsát most egyszer, jövőre
Legyen lovagias megkímélni tőle.
„Mert ezen az úton - bizonyossá teszem -
Míg élek, Muránynak urává nem leszen;
Fegyverét sem félem, de ha bízik abban,
Ostromát folytassa minél szorgosabban.”
A dac, a hevesség, mellyel szólt Mária,
Gyenge mosolyt csalt a vezér ajkaira:
Most komoly szint ölte nemes ábrázata,
S válaszúl a hölgynek ilyen szókat ada:
„Nagyon fájlalhatja uram Veselényi,
Hogy kegyes grófnémnak sujtják véleményi,
Mintha ő, azért hogy nem szegett hűséget,
Árulókkal űlne kárhozatos széket.
„Hidd el, asszonyom, hogy előtte is drága
A nemzet, vélemény, vallás szabadsága
S meghal inkább, hogysem a szabadság ellen
Szentségtörő szókat, kezeket emeljen.
Sőt, ha a nemzetsérv már oly fokon állna,
Hogy orvoslatot csak fegyverben találna,
Hidd, vezérem kardja nem vonúlna félre,
Se az ellenséghez nem szegődnék bérbe.
„És, ne adja Isten, de jöhet gonosz nap,
Melyen a remények hozzá csatlakoznak,
S ő lesz első azok közt, akik megóják
A nemzetszabadság sértett lobogóját.
„De, míg tanácsosabb, módunkban is vagyon
Törvényhozás által segítni a bajon,
Addig a legszentebb ügy elleni vétség,
Pártokra szaggatni az erők egységét.
„Nézz körül a honban, haj ez árva honban,
Mely török kanóctul füstölög még romban,
Melyben amit hagyott a had dühössége,
Azt is elrabolja hűtlen török béke:
„Nincs-e többé szükség hazavédő karra,
Hogy kardját emelte magyar a magyarra
S mihez még török tőr és tatár nyil nem fért,
Kíméletlen önti egymásból ki a vért?
„Mit nyerünk ha ekkép vesztegetjük egymást?
A hazát juttatjuk végveszélyre, meglásd:
Kitépik kezünkből lázongó vasunkat
S foglalt tartománynak nevezik honunkat.
„Végre: hát Rákóczi György-e a szabadság,
Hogy hazánkat érte ennyit nyomorgassák
S aljas érdek végett, zsarnok önkény alatt,
Keserű legyen az el nem húzott falat...?”
„Uram” vága közbe Mária nagy hévvel,
„Óvatos légy itten élni zsarnok névvel,
Mert... azonban ez volt követséged tárgya?
Ugy kihallgattalak. Semmi sincsen hátra?”
„De van” mond a bajnok: „ha Szécsi Mária
Nem hajol beszédem józan okaira,
Akor Veselényi - fogadd el asszonyom -
E levélkét hagyta kezedbe nyujtanom.”
Átadá a vezér s távozék sietve,
Utána tekintett a hölgy meglepetve,
S mintha háboritná különös sejtelem,
Tétovázott keze a feltört levelen.
Átfutá s azalatt olyanná lön arca,
Mintha vére mindjárt csöppenni akarna,
Zavartan tekintett Veselényi után,
Aki épen eltűnt a várnak kapuján.
Összemarconglá a levelet két kézzel
És kettészakítá minden erejével,
Egyszersmind, darabját jobbra-balra vetve,
Magános lakába ment fel nagy-sietve.
Kádas pedig, aki nem vala oly messze,
Hogy a történt dolgot észre ne vehesse,
Óvatos léptekkel ballagott most elé
S a roncsolt levelet gyorsan fölemelé.
Összeillesztette, olvasgatta soká,
Rázta fejét, midőn értelmét felfogá,
S elrejtvén az írást dolmánya keblében,
Érthetetlen szókat mormogott mentében.
Felment asszonyához s benyitott sebesen;
Járt az teremében fel s alá hevesen,
Hirtelen megfordult hogy Kádas belépett,
S visszatiltva kérdé: „Hivattalak téged?”
Az öreg megállott, nem ment se ki’, sem be,
Csak nézett merően asszonyával szembe,
S szóla, megfeszítve ujját a kilincsen:
„Nem tudám, hogy szabad járhatásom nincsen.”
„Igazad van, Kádas” a nemes hölgy monda,
„Mindenkor szabadon béjöhetsz lakomba,
De most hagyj magamra, látod, semmi kedvem,
Hagyjad a vár gondját egy kissé felednem”...
„Nem is a vár gondja” válaszola Kádas
„Hozta most asszonyom, régi hű szolgádat,
Négyszemközt akartam egyet szólni veled:
Szándékosan dobtad így el e levelet?”
„Hah!” kiáltott a hölgy „mit nem költenének...
Szégyen és boszúság szelessé tevének;
Milyen vakmerőség... ily ajánlat s nekem...
Aztán néma lészesz... addsza, elégetem.”
Elvevé az írást, s mely szünetlen égett,
A mécs fölé tartá elhamvadás végett;
De mást gondolt megint: gyorsan visszakapá,
És, hogy olvasná fel, az öregnek adá.
„Olvasd” szólt nevetve „mit ir az az ember,
Meg sem érthetém jól fölgerjedésemben,
Most nyugodt a vérem és kacaghatom már,
Mint kellene néki mindenáron a vár.”
Kádas elfogadta s olvasott ekképen,
„Asszonyom, remélem megbocsátasz nékem,
Hogy, ki mind maig nem láttalak tégedet,
Íly uton kerestem ismeretségedet.
„Régen óhajtottam lenni veled szembe,
Messzehangzó híred elhatott fülembe,
És képzeletemben bálványomul lakott
Amazon szépséged, istennő alakod.
„Mert a hír, mely fukar midőn, dicsérni kell,
Felruháza téged dicső erényekkel,
S míg felmagasztalta benned saját nemed;
Feste másrészt bátor, férfias jellemet.
„Mindenünnen tisztes hangok emelkednek
Szigorú voltáról női erényednek,
Mely, mikép Murányvár, sőt erősben annál,
Sérthetlen, világos, büszke magasban áll.
„Emiatt lelkemben lángoló vágy éledt
Színről színre látnom hóditó személyed,
És aki előtted álla mostan épen,
Veselényi volt az, a követ képében.
„De ne vedd, asszonyom, tőlem hízelgésnek,
Ha hired beszédit tartom mind kevésnek,
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve; ámultomban alig jutok szóhoz.
„Nincs nekem költői szárnyas képzeletem,
Szólni bájaidról meg nem kísérthetem,
Azt az érzelmet sem bírom kifejezni,
Mely égő lelkemet véges-végig rezgi;
„De, ha szólok egyet, elődbe omolva,
Kérlek a mennybéli örök irgalomra,
Fogadd meg azt a szót, az egyetlen egyet:
Add nekem cserébe kezeddel szivedet.
„És, mivel Muránynál becsesek az órák,
Várom válaszodnak fejér lobogóját,
Várom azt epedve, harcolok kinommal,
Oh küldj békét nekem, küldj választ azonnal!”
„No lásd” kezdte a hölgy keserűn nevetve
S a levelet záros fiókjába vetve,
„No lásd, hogyan űznek és micsoda szemmel
Láthatóan csúfot ezen gyáva nemmel.
„Oh! szégyen, gyalázat, amely lelket éget,
Föl is tenni rólam ennyi gyöngeséget,
Hogy nem látnak által asszonyi szemeim
Jó haszon fejébe csinált érzelmein.
„Amazoni szépség! istennői alak!
S minden képzeleten felül találtalak!
És mindezt megírja otthonn, jó előre,
Későbbi szerelmét szépen jövendölve!
„Mégis, nincsen egy nő, nincsen ezer közül,
Ki az efféléknek nem hiszen, nem örül,
Aki, hízelgő szók által elhitetve,
Rabbá nem aljasul, midőn úr lehetne.
„Vagy nem ember a nő”, folytatá gerjedve,
„Hogy törvényét szabja férfi kénye, kedve?
Hogy, mikép a kisded, járjon vezetéken?
Szabad akarata megnyügözve légyen?
„Ki adá jogotok, büszke férfiak ti!
A cselekvéstérről minket letiltani,
S arra kárhoztatni ártatlan fejünket,
Hogy türésben leljük minden erényünket?
„Vajha minden asszony olyan volna, mint én!
Úgy az amazon-kort ujra felderítném,
S illő tiszteletet vínék ki a nemnek,
Mely most bábja csupán puha szerelemnek.
„Büszke Veselényi...! bárcsak úgy lángolna,
Oly mélyen szeretne, amint irja tolla:
Hadd bosszulhatnám meg - mit ő tépe széjjel -
A sok nőerényért gúnyos megvetéssel.
„És miként eped most Murány birtokáért,
Égne százszor jobban annak asszonyáért,
Hogy, midőn falamra nézne bús sóhajjal,
Üzném messze onnan egy éles kacajjal.”
Kapva kapott Márton e tüzes beszéden,
Ő is azt akarta, hogy ne máskép légyen:
Mert sehogysem esnék lelke nyugalmára,
Hogy más kézre birjék Murány erős vára.
Mint Rákóczi híve, most azon lőn tehát,
Hogy szilárddá tegye pártjához asszonyát,
S míg az elmerülve ablakába hajlék,
Kádas ajakiról ilyen beszéd hallék:
„Nincsen is véredben, bágyadozó szemmel
Bíbelődni apró, léha szerelemmel,
S négy fal börtönébe hagyva zárni magad,
Élvezni a házi boldog unalmakat.
„Gyermekséged óta lángol a vágy benned,
Nemed szűk körén túl hősi módra tenned,
S míg egyrészt irigyléd a férfi küzdelmét,
Megvetetted másrészt hódoló szerelmét.
„Jut-e még eszedbe, mily makacs, mily hideg
Szívvel gúnyolád el számos kérőidet,
És midőn ajtódnál esdett a szerelem,
Mily nyugottan kérdéd: ki az? nem ismerem.
„Eljött végre Bethlen, a szép ifju bajnok,
Szüleid reménye, kedve hozzá hajlott,
De atyád parancsi, szilárd akarata
Ellenére, lelked hajthatlan marada.
„Sőt, ámbár az apa, bőszült haragjában,
Harminc napig tarta sanyarú fogságban,
Azt is tűrted inkább, mintsem élethosszat
Férfi uralomnak magad feláldozzad.
„Csak, midőn könnyezve esdekelt agg nemződ,
Hogy fogadd el érte a reményteljes vőt,
Aki felfrissítse már haldokló vérét,
Gyűrüdet Bethlennel csak akkor cseréléd.
„Hanem új rabságod sem soká viseléd:
A halál elmetszé kényszerű kötelét;
S most midőn szabad vagy, mint az égi madár,
Nyűgöző kalitkát miért választanál?
„De nemcsak egyéni szabadságod forog
Kérdésben, hanem egy még fontosabb dolog,
A veszteség, amely pártodat sujtaná,
Ha Murányt s Balogvárt másnak szalasztaná...”
„Jó hogy erre tértél” a hölgy közbevága,
„Szabadságom ugyan nem hajtom igába,
S nem uralok férjet... semmi esetre nem...
De van e dologbul egy derék ötletem.
„Cselfogás ugyan, de helyzetem mentheti:
Váramat rövidnap éhség fenyegeti...
És melyik csel volna, egy ostromlott várban,
Árulás a vívó ellen irányában?
„Illyésházi jötte szinte bizonytalan,
Rákóczi hadának sokfelé dolga van;
De, bár jőnének is, bár feloldoznának,
Mit magunk kibírunk, mért köszönnők másnak?
„Azért siess, öreg, siess a völgybe le,
Hamar választ kíván kérőmnek levele,
Légy, ha még nem voltál, vénséged korára
Harcias vitézből szerelem futára.
„Mit bámulsz? nincs minek megütköznöd ezen:
Veselényi még ma hatalmamban leszen,
S a kevély oroszlán, rázza bár sörényét,
Kényszerül követni egy asszony törvényét.”
Kádas kopasz fejét rázta kételkedve,
Nem hivé a dolgot, hogy való lehetne.
„Mégsem érted öreg?” mosolyga Mária,
Leült asztalához és levelet ira.
Csakhamar készen lett a rövid levéllel,
S Kádasnak szeméhez tartá két kezével:
Elolvasta Márton, hanem csak magában,
De még a szava is elállt bámultában.
„Hadd vigyem!” kiálta lelkesülten végre,
„Asszonyom nincs párod okos cselvetésre,
Hadd vigyem!” vitte is, azt is alig várta,
Sárga pecsétjével míg a hölgy lezárta.
Most előkereste a bajnok levelét
Mária s a mécsen elégette felét:
A másik darabját, míg amazt égette,
Átfutotta szemmel s halkan visszatette.
Harmadik szakasz
Murányalja megett, délszaki oldalon,
Tiszolc felé menve domborul egy halom,
E halom lejtőjén feküvék a tábor,
Tetején piroslott a vezéri sátor.
Megszállotta immár a völgyet az este.
Szürke félhomálya áradozni kezde,
Lassan elborítá a tábort, a halmot,
A sátort s vezért, ki a tetőn andalgott.
Ott áll Veselényi a halomnak ormán,
Domború mellében új szerelme forrván,
Ifjú még szerelme, van sebes növésben,
S már is kínosan fér öblös kebelében.
Szemeit függeszti magas Murányvárra,
Melyen ég a napnak visszavert sugára:
Azt reméli tán, hogy valamint e kövek,
Úgy gyul szerelmétől asszonya szive meg?
Vagy talán azt nézi kétes borongásban,
Gondolati láncként fűződvén egymásban,
Mint ver a kő vissza minden szál sugarat,
S maga kemény, hideg, érzéketlen marad...?
De im, jó jel gyanánt - ha nem csak képzelet -
Galambcsoport szállong az őrtorony felett.
Fejér szárnyaikat megfestette a nap,
S megannyi aranyos lepkének látszanak.
Jöttök-é, szerelem s hűség madarai,
A váró kebelnek édes hirt mondani?
Hoztok-é a hősnek - ami üdvet áraszt -
Szécsi Máriától örvendetes választ?
Nem, azok nem jőnek, nem, azok nem hoznak:
Párosan enyelgnek, vígan múlatoznak,
Alantabb sötétlik, a szikla oldalán,
Egy... holló? vagy ember? az a hírnök talán.
Sem holló, sem ember a bércösvényen már,
Elhagyá Murányt is a végső napsugár,
Tornyai sötéten merednek a falon,
Vár és szikla együtt egy óriási rom.
Elszállt az esthajnal a hegytetők felett,
Bő harmatot síra búcsukönnyek helyett.
Ormokon és völgyön gyászos éjtszaka ül,
Búsan feketéllik az őrtüzek körül.
A vezér ott áll még háborus kebellel.
Érkezik azonban Kádas a levéllel,
Kézbe adja és megy, tovább szónak sem áll,
Vissza a teljes hold kelő világánál.
Veselényi pedig sátorába mégyen,
A pecsétnek színén megdöbben keményen,
Felszakasztja mégis, bár retteg előre,
S tartalmát ekképen olvassa belőle:
„A levél írója, ha válaszát várja,
Maga jőjön annak elfogadására,
Most kitüntetheti férfi-merészségét
S bebizonyíthatja szerelme mélységét.
„Éjfélkor, a várnak északi oldalán,
Egy ablakfény alatt kötélhágcsót talál:
Azon siessen fel, hallgatva, egyedül;
Belépve megtudja sorsát, hogy mire dűl.”
A vezér habozott egy kevés ideig,
Megfordult eszében, hogy tőrbe ejthetik,
Gondolt ó mesékre, szomorú példákra,
Férfiaknak ártott női ravaszságra.
Sokkal ébrebb volt ám szörnye szerelmének,
Hogysem elringassa régi mesés ének,
Sokkal kívánatosb vére kiomlása,
Hogysem gyávaságát szíve hölgye lássa.
Azt is átallátta, hogy, ha van reménye,
Csak az elmenésből csillog az feléje:
Ellenben, ha marad, úgy Szécsi Mária
Kezéről örökre le kell mondania.
Azért Vadászi Pált hívatja magához
És ily szókat intéz kedves hadnagyához:
„Kedves jó vitézem, leghívebb emberem,
Nekem még az éjjel Murányba kell mennem.
„Hogy miért, ne kérdezd, mert azt meg nem mondom,
Azt tudod, hogy a vár gondja főfő gondom,
Most sem teszek olyat, megnyughatol benne,
Ami terveimnek ártalmára lenne.
„Jóval éjfél előtt, egyedül megyek ki,
Amiről kivűled nem fog tudni senki,
Azalatt te a rád bízottakat teszed
S legmélyebb titokban ezeket végezed:
„Kiszemelsz száz embert a legjobbak közül,
Összegyüjtöd szélen, valamely tűz körül,
Csörgő fegyverüket fűvel némíttatod,
Zörgő sarkantyúik szíját leoldatod.
„Jeladásra vártok, hallgatózva, készen:
Föltekert mordályom köntösujjban lészen,
Ha rosszúl találna kalandom kiütni,
Módot ejtek azt egy ablakon kisütni.
„Csendes éj van: a hang lehallik bizonnyal;
Hallván, talpra keltek és jöttök azonnal,
Felmásztok Murányhoz s éjszaki oldalon
Kötélhágcsót leltek függeni a falon.
„Felhágtok e lépcsőn, és ha ottfenn lesztek,
További parancsot akkor tőlem vesztek;
Oly dolgot viszünk ki, mely hirünk megedzi,
Fejünk hervadatlan babérral övedzi.
„Ha pedig a hágcsót nem lelnétek ottan,
Jele, hogy Murányban fogságra jutottam:
Akkor nincs egyéb mód... nem vezet célra más...
Mint véletlen, elszánt, teljes megrohanás.”
A hadnagy merész volt, néha vakmerő is,
Életét kockára sokszor tette ő is:
Mégis elszörnyedt most, hallván e szándokot
S felhordott ez ellen minden józan okot.
De van-é ok, amely nyomna csak felényit,
Mint az a kettő, mely vonzza Veselényit,
Szerelem, becsűlet, kettős küzdelmi bér,
Hősi életével mindegyike fölér.
Engedett Vadászi, engednie kellett;
De legott agyában merész terv szülemlett:
Haderőt javaslott a hágcsón vinni be,
S egyéb kaland helyett, a várat venni be.
A vezér azonban, e nem várt szavakra,
A tanácsló ellen gyult nemes haragra,
Felelés helyett csak elfordúla tőle,
Forduló szeméből villámokat lőve.
Érezé Vadászi, sebheté őt mélyen
Ez a néma feddés a vezér szemében,
Észrevette mindjárt hogy amit ajánla,
A cselt Veselényi aljasnak találja.
Abbahagyta hát azt megkövetés gyanánt,
És egyebet nem kért, egyebet nem ajánlt,
Csak hogy vészes útra ne keljen egyedül:
Hagyja őt legalább menni kíséretül.
De vezére abba sem egyezett belé,
Küldte, hogy végezzen amikép rendelé.
Távozott a hadnagy: Veselényi pedig
A rejtélyes útra tette készületit. -
Eközben az éjnek tündér fejedelme
A mennyre királyi székét fölemelte,
Rajt’ ült maga, s a hold, szép szende arája,
Félénk szerelemmel símul vala rája.
Az ég szürke boltja keleten tiszta volt,
A nagy országútig nem födte semmi folt,
Szerény csillagocskák álltak őrt, csoportban,
Királynéjok körül, illemes távolban.
Nyúgaton ellenben halkal emelkedtek
Óriás sziklái sötét fellegeknek,
Tarajos tetőik messze kihajlának,
Mintha minden percben földre szakadnának.
Messze, a látkörnek nyúgati legalján;
Vad vihar szágulda, szekéren nyargalván;
Rezgett a föld háta lassu morajától;
Szikrát hányt a felleg lova patkójától.
Most előre küldé gyenge hűs fuvalmát,
Mely tovább lehellte az őrtüzek hamvát,
És a lenge álmot, mely könnyedén fedte,
Az őrök szeméről el-ellebbentette.
Csendes volt a tábor, mély álmát aluván -
Mint a vér mezeje öldöklő harc után,
Melyen a halottak vérfagyasztó csendét
Egy-két álomszerü hörgés zavarja még.
S mint ott, a halálnak termékeny határán,
Olykor egy-egy árnykép széttekint, felállván,
De megint leszédül a földre (ah, hogy a
Lelkére nőtt álmot örökké alugya!)
Ugy állt, ugy feküdt le itt egy sötét alak;
Csakhogy nincs halálköd szempillái alatt,
Testén volt elég seb, de már egy sem vérzik...
Legfölebb az idő változását érzik.
De mint eleven seb, melyre balzsam helyett
Irgalmatlan orvos szíta izzó szenet,
Ugy ujúl örökké lelkének egy sebe:
Kedves ember által bántott becsülete.
Solymosi ez, a vén; - vénebb koru, hogysem
Elvett bántalmakat álomba temessen:
De nem oly vén, hogy ha bosszúlni akarna,
Ebbeli segélyét megtagadná karja.
Nem talála nyugtot éji sátorában,
Ridegen virasztott az alvók sorában,
Bosszusan hallgatva egyik avagy másik
Első álmu szomszéd éles horkanásit.
Kelt tehát, s mikép ezt egyébkor is tette,
A tábor őreit sorra kerülgette;
Most elvégezé azt, s a táboron kivűl
Félreeső árnyas helyen alunni dűl.
De hiába nyitja s húnyja szeme héjját
Ki- s bezárva ennek két ezüst rostélyát,
Mert az enyhe álmot nem rekesztheti be
Benső küzdelemtől éber szemeibe.
Nem vala szivének egyébb óhajtása,
Mint hogy Veselényit megtorolva lássa:
Megboszúlva bátor, dícséretes tettel
És egy diadalmas büszke tekintettel.
Míg igy tépelődnék húzamos ideig,
Sík gyepen nyugasztva fáradt tetemeit,
Egyszer - amint füllel földön fekve vala -
Mintha tompa, csendes dobogást hallana.
Felüté fejét, de lecsapá megint, mert
Tiszta holdvilágnál a vezérre ismert,
Aki, burkolózva sötét palástjába,
A tábor felől jött Murány irányába.
Várta hogy haladjon: halkan emelé fel
Magát félkönyökre s kísérte szemével,
Majd fennült sokáig, azután felálla
S ballagó léptekkel indult meg utána.
Messziről követte, nem, hogy elérhesse,
Csak, hogy szemeivel folyvást kisérhesse;
Egyszer elvesztette: az ég borulása
Elfödé előle, nem hagyá, hogy lássa.
Egyszersmind nyugotról megzúdult a vihar
Csapkodván az erdőt széles szárnyaival,
Közelebb közelebb hallott mormolása;
Búgó bömbölése, füttyös sipolása.
Rémes, idomtalan, óriás fellegek
Lomha testeikkel átfekvék az eget,
Holdat, csillagokat éktelen, mogorva
Csudás szájaikkal elnyelének sorra.
Az apró, tüzelő villámok feljöttek,
Mindmegannyi hosszu lángkigyóvá nőttek,
Mérges üvöltéssel víttak a felhőben
S nagyokat csattantak olykor, leesőben.
Egy percben a menny, föld villámfényben égett,
Más percben lesulykolt vastag sötétség lett:
Mintha a vihar, hogy gazdagítsa magát,
Kirabolta volna a napot s éjszakát.
A vezér azonban nem gondolt veszéllyel,
Szembeszállt viharral, birkozott a széllel,
Úti szövétnekül villámfény vezette,
A sötétben utja célpontját kereste.
Magasan a várnak éjszaki oldalán,
Halvány lámpa rémlett égni annak falán,
Ködszerűn sillámlott kétséges világa:
Irányában a hős bércről bércre hága.
Régen elvesztette azt a sziklaösvenyt,
Mely Murányaljától a várkapuig ment,
Most magának kellett föllelni az útat
Melyen küzdelemmel a falakig juthat.
Olykor, ha a felhők lángseb módra nyilván
Szemvakító fénnyel lecsapott a villám,
Olykor meg-megállott, s fénybiró sas szemmel
Kémelé az útat, merre mehessen fel.
Ha pedig a szilaj tűzroham kiége
S összecsapott az éj sűrű sötétsége
És meg mert jelenni várfalon a ködfény:
Megindult a bajnok; feljebb erölködvén.
Így folytatta utját, míg egyszer fölére
A Murányt emelő sziklák tetejére,
És megállt pihenni, hol a töves falak
A szirtkaponyába gyökért bocsátanak.
Felleli a hágcsót, a függő kötelet,
Halad ingadozva sötét mélység felett -
S amint egy-egy villám lobban el ujonnan
Rettenetes lőn a letekintés onnan.
De azért nem szédült, ment fölebb merészen,
Feljutott s belépett a nagy ablakrésen,
S amely pillanatban a hágcsót elhagyá,
Akkor ért Solymosi a várablak alá.
Feltekintett arra: egy ragyogó villám
A belépő vezért láttatá meg nyilván;
Most sötét lön ujra; a merész öregnek
Kezei a hágcsón kétesen remegtek.
E percben füleit tompa nesz üté meg,
Hallatszott felülről, mintha küzdenének,
Megfeszített lábak súlyos dobogása,
Titkos erőszaknak vad dulakodása.
Közbe hallott néha egy csikorgó nyögés,
Amelybe kitört a néma erölködés,
Egy-egy káromkodás dörmögő darabja
Fog közül bocsátva, meg’ visszaharapva.
Solymosi fölfelé sietett ezalatt;
És már a hágcsónak legderekán haladt,
Fenn a tompa küzdés folyvást hallatott még,
De úgy vette észre, mintha távolodnék.
Végre sürüebben dobogtak a lábak,
De lágyabb ütéssel, amint távozának,
S tisztán kivehette dörgeni a vezért:
„Áruló zsivány had! meglakoltok ezért.”
Megfeszíté mostan izmai erejét
Hogy hamar elérje a hágcsó tetejét,
S nem soká, az ablakrésbe kapaszkodván,
Végigtekinthete annak boltos odván.
Hosszu, elhagyatott falsikátor vala
Melynek távolába kémlő szeme hala,
Melyet függő lámpa homályos bősénye[2]
Megől világított egy mécs fakó fénye.
Nem nyilt abból ajtó sem jobbra, se’ balra
Szája egyenesen szolgált az udvarra,
Most az is sötét volt, de, ha villant az ég,
Fénye innen és túl egybetalálkozék.
E szűk folyosórul (ismeré Solymosi)
Hányták le a várnak régi birtokosi,
Akit el akartak veszteni s innen vett
Mellette a bástya hóhérbástya nevet.
Nézett s hallgatódzott ottan egy darabig,
Anélkül hogy látna s hallana valamit;
Egyszer kialutt a mécsnek fakó fénye
S láthatatlanná lön a lámpa bősénye.
Lebocsátkozék most a fogas kötelen,
Jártasan tekergett a sziklaösvenyen,
Melyen biztosabban jött imént fölfelé
Veselényinél, ki azt ugy nem ismeré.
Ez alatt kifogyott az ég a villámból;
Hulló szövétneke már sehol sem lángol,
Gyorsan száguldozó fekete fellegek
Meddő csoportjai boritják az eget.
Elszállt a vihar, de a felleg nem sira
Engesztelő záport pusztult nyomaira;
Itt-amott ha egy-két csöppet elhullatott,
Zúgó szelek szárnyán az is fennakadott.
Solymosi nem soká a táborhoz ére
S ráakadt Vadászi kisded seregére,
Mindjárt félrehitta Vadászit, Feketét
S elmondá azoknak a vezér esetét.
Ott a három hadnagy mély tanácskozással
Húzamos időig suttogott egymással;
Végre elvált tőlük a derék Fekete
S a táborba vévén útját, elsiete.
Ellenben a kettő inte a csapatnak...
De mig ők Murányig küzködve haladnak,
Sólyom szárnyaidon, oh tündér képzelet!
Hagyj a sziklavárba felrepülnöm veled. -
Szép hölgye a várnak tünődik magában,
Nyugtalanul víraszt éji szobájában,
S mintha tán szerelem ellen védné magát,
Harcias páncélban tölti az éjszakát.
Néha gazdag bíbor kerevetjére dül,
Majd sebesen jár-kel és beszél egyedül;
Most leűl, majd feláll; nyughelyét nem leli;
Arcán indulatok változó jelei.
Csend van körülötte, a vár népe alszik,
Csak a kisded óra szívverése hallik,
Arra veti néha nyugtalan szemeit,
S elmerengve nézi szobor-isteneit.
Gyakrabban tekinget a mutatólapra,
Hogy siet, hogy késik, bosszankodik rajta:
Éjfélig hibául késedelmét veti,
Akkor sietését rója vétkül neki.
Tán azért nincs nyugta, attól látszik félni,
Hogy kelepcéjébe nem jut Veselényi,
Tőrét bizonyosra hasztalan vetette,
A vezér átlátott cselén s kinevette.
Ím, az éjfél elmult, nincs semmi nesz mégis,
Mely előbb viharzott, már hallgat az ég is:
S tán alszik a bajnok édesen álmodva,
Hasztalan ül Kádas lesben ólálkodva.
„Esztelenség is volt” monda „amit tettem,
Hogy színes szavakra tervem építettem,
S pártom érdekébe’, jó remény fejébe,
Gyöngéd becsületem kockára vetettem.
„Hisz’ tudhattam akkor s tudtam jó eleve,
Hogy nincs szerelmének mélysége és heve,
Hidegen kiszámolt aljas hadicsel volt,
Hogy bukjék el a vár s egy nő tiszta neve.
„Mint írja előre: »Ne vedd hizelgésnek,
Ha híred beszédit tartom mind kevésnek
S a hallott csudákat a látott valóhoz
Mérve, ámultomban alig jutok szóhoz.«
„A látott valóhoz! s »mely lelkem átrezgi
Nem birom az érzést szóval kifejezni...«
Mind szépen kigondolt hazug érzemények,
Csalhatlan tanúi színlelt szerelmének.
„És én” folytatá most tüzzel, kifakadtan
„E csalárd beszédre kézvonásim adtam!
Titkos helyet tűztem a találkozásra...
Lesz mit magyarázni egyre avagy másra.
„Ah! ha Veselényi mint győzelem-jelet
Fogná mutogatni a kapott levelet,
S kacajt indítnának Szécsi Máriának
Férfiak iránti büszkesége felett...
„Nem, nem...! De láb kopog, hozzám valaki jő...”
Pedig ki volt volna egyéb az érkező,
Mint az öreg Kádas, aki örömittan
Benyitott s kiálta: „Veselényi itt van!”
Megdöbbent a szép hölgy Veselényi nevén,
Megrezzent a lelke mint a nyárfa-levél,
Sohasem érezte ily gyöngének magát,
Egy szóra sem birta megnyitni ajakát.
Ő, ki félt az imént, hogy a hős elmarad,
Ravaszul kivetett horgába nem harap,
Most, midőn kezében a várt győzedelem,
Azt látszék kivánni: bár ne volna jelen!
Végre, hogy zavarát némileg fedezze,
Örömet szinlelvén: „hol van ő?” kérdezte;
Erőltette hangját, de minden csengése
Mellett elárulta őt a hang rezgése.
Kádas elbeszélte diadalérzéssel
Az álarcosok mit tettek a vitézzel,
A sötét zugolyból hogy rohantak elé
Gyorsan a belépett Veselényi felé.
Hogy ragadták őt meg, aki szerencsére
Fegyvert sem vonhatott maga védelmére,
Egy mordálya volt, de az a küzdés alatt
Nyakából lefoszlott köntösében maradt.
Hogyan hurcolák el záros helyre rabul,
Honnan (biztositá) élve nem szabadul,
Csak, ha felfogadja eskü szentségével,
Hogy Rákóczihoz tér egész seregével.
De a bajnok, ámbár mint a zárt oroszlán
Dúl-ful, árulói vérét szomjuhozván:
Készebb elviselni örökös rabságot,
Mint e feltétellel nyerni szabadságot.
Most kikelt az özvegy őszinte haraggal:
„Ha! mily durva bánás egy nemes lovaggal;
Utána zsiványkép lest hányni bokorbul,
Hát megől ráütni s rabbá tenni orvul.”
Kádas álmélkodva nézett asszonyára,
Nem lőn gondolatja, elméje megálla;
Végre, összeszedvén a hallott szavakat,
Kérdé: „Avagy nem így rendelted-e magad?”
„Igen” felelt a hölgy „s te, amint elleséd,
Mit szól belőlem a megsértett büszkeség,
Siettél - hogy közbe ne jőjön valami -
Azt vad mohósággal végre is hajtani.
„Ki hitte, hogy eljő! ha ezt hittem volna,
Kormányozó tisztem nem úgy vittem volna...
De nem hivém azt, és azért adott neked
Haragom játéka olyan rendeletet.”
„És most, midőn eljött” csudálkozék Kádas,
„Panaszra nem tudom miért nyitod szádat;
Szerencsédet, midőn a vár felszabadul,
Miért kárhoztatod megfoghatatlanúl.
„Magának köszönje... senkit ne okoljon...
Rajta állt eljőni, vagy maradni otthon...
Nem hoztuk erővel: ha mégis megjelent...
Szorult állapotunk minden bánást kiment.”
„Oh!” felelt Bethlenné „nincs szorult állapot,
Mely lemossa rólunk ezen gyalázatot:
Cél az aljas eszközt soha ki nem menti,
S itt nem Veselényit veti okul senki.
„Íme ő elszánja magát jóhiszemmel.
Bátorítja keblét hősi szerelemmel,
Bérceket mász éjjel, viharban, egyedül,
Ellenséges várba lép fegyvertelenül:
„És mi bizalmáért miképen fizetünk?
Lábára véletlen bilincseket vetünk,
S kit virágfüzérrel szerelem csalogat,
Rút árulást talál s nehéz rabláncokat.
„De, bár viszonozni szerelmét nem fogom,
Őt azért büntetni van-e méltó okom?
Égő szenvedélye, bár nyugottan nézem,
Nem érdemli-é meg hideg tisztelésem?
„Ah! a világ előtt - ilyen úton győzve -
Engem kárhozatos árulás szeplőz be,
És míg őt dicsővé teszi a szerelem,
Én varázsló névnek átkait viselem.”
Erre hallgatás lön egy darab ideig:
A hölgy sorra nézte fénylő fegyvereit,
Vagy talán szemei csak tévedezének,
Nem levén bennök a kormányvivő lélek.
Kádas pedig ott állt egy állóhelyében,
A hallott beszédet forgatá fejében,
A hallott beszédet, a látott jeleket:
Összeillesztgeté gyanuja ezeket.
Tisztán kezdte látni, hogy erősen gyúlad
A hölgy kebelében amaz uj indúlat;
Nőttön nő tagadva, gerjedez titokban,
Visszafojtva éled, míg egyszer kilobban.
Ő ugyan nem bánná, nem törődnék vele,
Csak Muránynak sorsa ettől ne függene,
S melyért ő buzog, az erdélyországi párt
Egy ingatag nőért ne vallna ennyi kárt.
De félt, hogy egy percben, ha szive fölpezsdül,
Átengedi kezét s várát mindenestül,
Büszkeségét, pártja érdekét feledi,
S győztes szerelmének áldozatul veti.
Azt is tudta másrészt, hogy e titkos hevet
Hideg tanáccsal már kihűtni nem lehet,
Sem elnyomni többé... ki ilyet akarna:
Tűzokádó hegyet tenyérrel takarna.
Most azért mindenkép azon mesterkedett,
Hogyan egyesítsen két külön érdeket:
Hogy, ha a büszke sziv láncra lesz is verve,
Árulóvá mégse változzék szerelme.
Szóla hát: „Asszonyom, én meg nem foghatom,
Miért ne bánhatnál foglyoddal szabadon,
És, midőn e cseltől élet függ vagy halál,
Kezedből ily fegyvert ki mért bocsátanál.
„Ám, ha világ előtt, mintegy fölöslegül,
Igazolni tetted van könnyebbségedül:
Íme a mód, melyen e célt is eléred:
A fogoly vezérnek kezedet igéred...”
Mária, e szókon igen megütközve,
„Ki beszél itt kézről” vága gyorsan közbe,
„Ki kérd ily tanácsot tőled, s ki emleget
Gyáva nőhöz illő hitvány szerelmeket...?
„Hallgasd végig előbb asszonyom” mond amaz,
„És ne szaggasd félbe jó célú szavamat:
Mondám, a vitéznek kezedet nyujthatod,
Csakhogy a feltételt ilyenformán szabod:
„»Jól van, ám legyen meg, birja hát a lovag
Egy feltétel alatt szívemet s jobbomat:
Ha esküt teszen hogy Ferdinánd királytol
A szabadság ügyhöz - Rákóczihoz - pártol.«
„Ezt, ha szerelmének nem a vár birtoka,
Hanem személyed volt felingerlő oka,
Megtenni éretted nem oly nagy áldozat,
S te győztél, mert dicsőn nevelted pártodat.
„Ellenben, asszonyom, ha nem fogadja el,
Aljas haszonlesés vezérli, ott a jel!
Akkor kitünik, hogy csábitó és csalárd,
Akkor méltán lakol... érdemli a halált.
„Így, a rágalmazó kaján világ előtt,
Ha ő halált választ, te nem léssz felelős:
Akár a bástyáról fővel levetteted,
Akár kegyelmet adsz s szeliden bünteted.”
Elhallgatott Kádas. Nem felelt Mária,
Szép arcát lehajtá fekvő karjaira;
Tünődött sokáig, és mire felálla,
Rózsát nyomott vérből fejér homlokára.
Szóla most: „Hatalmas két erő küzd bennem:
Lázad egész lényem férfi-járom ellen;
Másrészt a közügyért élek s mindenáron
Annak előmentét óhajtom, munkálom.
„Szeretem egyéni szép szabadságomat;
Tőle megfosztatnom... iszonyú gondolat!
És minden bilincstől visszaborzad kezem,
Mert csak hidegségét, csak súlyát érezem.
„De midőn ama szent szabadság követel
Tőlem áldozatot és választanom kell:
Akkor... ha a közjót előmozdithatom,
Keblemben az önző szívet megtagadom.
„A lovag kezem közt. Fogsága, halála
Ügyünknek bizonnyal szolgálna javára,
Mert midőn nagyot veszt és gyengül az ellen,
Nem lehet: a más fél hogy nagyot ne nyerjen.
„De ha Veselényit pártom szent ügyének
Buzgó és hatalmas bajnokul nyerém meg,
Nem tettem-e így mind emberileg szebbet,
Mind az ügyre nézve nyereségesebbet?
„És ezért... nem másért... igen, csupán ezért
Elszántam... férjemül fogadni a vezért;
Szenvedni egymagam gyülölt bilincseket,
Ha szabadnak látnám végre a nemzetet!
„Most eredj s tudassad. Megállj... azt ne hazudd,
Hogy erről valamit talán szivem is tud:
Mert nem hő szerelem... oh! kinos áldozat
Adja - szívemet nem - csak hideg jobbomat.”
Kádas eltávozék. Sietett az öreg,
Szólítá asszonya, de nem hallotta meg;
Vagy talán jól hallá, csak félt visszamenni,
Hogy szavát megbánta s vissza fogja venni?
Mária még egyet kiáltott utána.
„Elment már!” sohajtott s tűköréhez álla
Kalpagát fejéről egy szögletbe dobta,
Hollószín fürteit körül leontotta.
Hollószín fürtei amint leomlának,
Elfödék páncélját karcsu derekának,
Eltakartak mindent, ami csak férfias,
Válltól csípejéig nem látszik semmi vas.
Csak mellén tör elő, jobb és bal oldalon,
Sötét fürtök közül egy-egy ezüst halom,
Melyen a mécs fénye játszik enyelegve
És hullámzik rajta, mintha az remegne.
Vagy valóban remeg a szép hölgy kebele?
S a hideg kemény érc, az is remeg vele?
Mi az, ami bántja: borzadó félelem?
Vagy sokáig szunnyadt, nem ismert szerelem?
Érzi-e már szíve - amit szája tagad -
A csiklándva metsző lelki fájdalmakat?
Érzi-e a lángot, mely midőn áthatja,
Fázlaló hevétől reszket minden tagja?
Nem, mégse szerelem... lám nem hiszi ő sem,
Hogy szerelme birna kelni oly erősen:
Tán csak álmatlanság vett hatalmat testén,
Amiatt lön rosszul, forró lázba esvén...
Ellankadva dőlt le bársony pamlagára,
Kádas visszajöttét rettegve és várva,
Ki azalatt az éj visszhangját fölveré,
Kopogván a lépcsőn le, a börtön felé.
Hallá kopogását a vár nemes foglya,
Aki négy fal között ült nagy-buslakodva;
Háborús melléből sóhajok kelének:
Kínai s átkai vészes szerelmének.
Nem félt a haláltól: hányszor látta szembe?
Hányszor ingerlé azt, ütközetre menve?
Rabságát se’ bánná, ha vére-szakadva,
Kétségb’esett harcon jutott volna abba.
De egy asszony által ekkép kijátszatni,
Élni gúny alatt és bosszut nem állhatni,
Szenvedélye tárgyát átokkal illetni,
Vérét szomjuhozni - és mégis szeretni...
Majd higgatag vérrel rágondolni végre
A kemény vádlóra, a kötelességre,
Látni ennek rémét, mint halálfőt, jelen,
Melyet a gyalázat kínos fája terem...
Kell-e még egyéb ok, hogy kétségbe essék!
Égő szerelem és fagyos kötelesség:
Az kigúnyoltatva, eldobva, megvetve;
Ez fenyegetőleg ujjait zörgetve. -
Megbirá nagy lelke a kemény ostromot,
Megrendült alatta, de le mégsem rogyott;
S most, amint erében lohadni kezd a vér,
Szokott szilárdsága s nyúgalma visszatér.
Helyzetét vizsgálja. Nem kétkedik semmit,
Hogy hiv seregétől várnia nincsen mit;
Sőt, amint eszébe jutnak rendeleti,
Szégyenli azokat s keserűn neveti:
Mintha meg lett volna verve kemény bortul,
És most józanodnék zavaros mámorbul,
És eszébe jutván egy-két dőre tette,
Félne: hátha mégsem álomban követte.
De ébren, józanul, miképen jöhetne
Veselényi Ferenc oly balga ötletre:
Ellenséges várban lövéssel adni jelt,
S hinni hogy az őrség nem gyanít semmi cselt?
Vagy, hát várhatá-e, hogy (amit meghagyott)
Szabadítására jőnek a hadnagyok,
S rögtön, egy rohammal beveszik a várat,
Melynek vívásából őmaga kifáradt?
Felkacagott erre, keserűn, hangosan;
Érezé hogy sorsa egy nő kezében van;
És amint füleit kopogás üté meg,
Úgy képzelé, mintha gyilkosi jőnének.
Most csikorgott a zár és kiöltött nyelve
Kétszer visszapattant, nagy kulccsal tekerve:
Megnyilt a vas ajtó, és aki belépett,
Kádas Márton emigy kezdé a beszédet:
„Úgy hiszem volt időd, uram nemes lovag,
Jól szemügyre venni az uj szállásodat,
Mely erős falával talán meggyőzhetett,
Hogy kegyelemtől függ eljátszott életed.
„De im, midőn épen kezében a halál,
Nagylelkű asszonyom szabadságot ajánl,
Jobbját azonfelül - ha a nemes vitéz
Rákóczi s a vallás ügyéhez állni kész.
„Ellenben, ha magad annyira felednéd,
Hogy ezen feltételt így is visszavetnéd,
Akkor... a szép hajnalt többé nem láthatod:
Menyegzős ágy helyett választál vérpadot.”
Hallván e beszédet bajnok Veselényi,
Szíve gyors örömnek már-már kezde nyilni;
De midőn Kádas a feltételhez ére,
Összekulcsolódék s visszahökkent vére.
Végre felelt büszkén: „Szünjék meg” izeni
„Asszonyod lelkemet tovább kisérteni,
Mert nincsen előttem semmi drága - ollyan,
Hogy hűségem árán is megvásároljam.
„Tudja a grófné, hogy nem szabad éltemmel,
Gyilkosságra talán vetemedni nem mer:
De inkább választom a tőrt, vagy vérpadot,
Mint akármi díjért ama gyalázatot.”
Kádas megütközék e kerek válaszon,
Nem várta, hogy a hős oly hamar válasszon.
„Kérj időt” unszolta „és határozz jobban:
Lovag... minden késő, ha a mécs kilobban!”
Így szól amaz kérve, de a hős nem felel,
Csak megrázza fejét gazdag fürteivel,
Nagy sötét szemeit a szólóra veti,
Melyek égetését Kádas nem türheti.
Megfordul tehát és a rabot elhagyja;
Küzd a kulcs a zárral s fogát csikorgatja.
Csörömpöl a vas rud a nehéz ajtókon,
S elhal a kopogás messze folyosókon.
Negyedik szakasz
Bethlen Istvánnénak éjjeli szobája
Csendes, mintha volna halottak tanyája,
Azt hinné az ember, nincs benne más élő
Csak az ezüst mécs, mely függ mennyezetéről.
Ott áll pedig Kádas, szemét lefüggesztve,
Gondok között fonta karjait keresztbe:
Gondjai szerzője a hatás lehetett,
Mit a hozott válasz a szép özvegyre tett.
Nem felelt az, foglya izenetét hallván,
Ábrázata elhűlt: hideg lőn és halvány;
Fölkelt a nyugágyról, de visszahanyatlék,
S szótlanul fekszik fél dülésben ott még.
Hímezett vánkosát arcára öleli,
Keserves könnyével zokogja azt teli,
Melyet önt szerelem, önt szégyen és harag,
Kik most kebelében együtt viharzanak.
Majd felszökik onnan. Lángol ábrázatja,
Sűrü zápor könnye tüzét nem olthatja,
- Sűrü zápor könnye még olaj e tűznek -
Meg-megriad, mint kit kísértetek űznek.
„Ezt kelle megérnem” kezdé kifakadtan,
„Megérnem a szégyent, hogy jobbomat adjam.
Legyőzve a makacs természetet bennem:
És nyujtott kezemet vissza kelljen vennem!
„Ha! rút, becstelen kéz, mely unszolva sem kell,
Miért nem vágtak el... miért nem dobtak el...
Miért nem születtél nyomorú bénának:
Hadd okoznál undort: így nem gyaláznának.
„Azt gondolám, kincs vagy - hiu egy gondolat!
Mint nagy drágaságot őrzém birtokodat;
Epedve tekintett rád a férfi sereg:
Te hívem maradtál, s büszke voltam veled!
„Mit nem adtak volna - nem áldoztak volna
Egy szem-intésemre, egy biztató szómra:
Éltet, becsületet, örök idvességet:
Mindent rajtad kivül... hogy birjanak téged.
„És ím...! ez a büszke, ez a gőgös, kevély!
Még véleményt: egy szót, egy semmit sem cserél!
S midőn engem és a szabadság zászlaját
Együtt ölelhetne, inkább választ halált.
„Halált...! mi a halál, ha ismernem szabad?
Ismerni szeretném új vetélytársamat:
Mint ama tükörben, szebb-e képe mása?
S én rútabb vagyok, mint ösztövér csontváza?
„Tudja-é a dölyfös fogoly, mi a halál?
Képzeli-e fagyos ölét, mely rája vár?
Nem borzad-e vissza, nem fázik-e vére,
Nem vágy melegebb kar hév ölelésére?
„Hah! tudja-e mi az: ott állani, szembe,
Fegyvert sem emelni önnön védelemre,
Zúgó füleiben hallgatni az eret;
Mint háborus örvényt szédült feje felett?...
„Egyszer: »suh...« az érnek szétpattan a medre,
Kiront a piros vér, tóvá kerekedve;
De míg az utolsó csepp vér is elakad,
Szenved... ki mondja meg, miféle kínokat?
„Képzelted-e, ember, mily szörnyű a halál,
Hogy azt jegyezéd el, midőn választhatál?
Nincsenek reményid, melyek elhervadnak?
Nincsenek gyermekid, kik árván maradnak?” -
- „Hadd lássa közelrül” szünet mulva kezdi
„Amint váz karjait felé kiterjeszti,
Hadd érezze arcán hideg fúvallatát,
Mely egyet lehell még s... az ember nincs tovább.
„Kádas! a fekete szobába vérpadot!
Ha kész... közel leszek s uj rendelést adok.
Ne állj meg, ne nézz rám: miért vagy oly halvány?
Vígadni akarok kérőm lakodalmán!”
Megfogadta Kádas s ahhoz láta tüstént,
Nem mintha örűlne Veselényi vesztén;
De nem is fél attól, mert nem hiszi soha,
Hogy pártért szerelmet áldozzon asszonya.
Azt ohajtá csak a pártjához hű öreg,
Hogy véleményét a bajnok cserélje meg:
És most e céljához jó eszközi vannak:
Nem a halál, hanem félelmei annak.
Mária sebesen járt körül ezalatt;
Szeme véletlenül egy tükrén megakadt,
Hirtelen megálla, mintegy felijedve,
S monda, képmására mérges szemet vetve:
„Ez hát az a kép, mit szépnek tart a világ?
Melyet, mint egy csudát, kikürtöl és kiált?
Ez hát az a termet - e nyúlánk, pongyola -
Mit tőlem irígyel félország asszonya?
„Rúttá tesz a páncél... nehéz is: levetem.
Benne oly férfias, zordon a termetem,
Oly visszataszító... hideg, mint a halál:
Ily nőtül a férfi iszonyodik talán.”
Csengetett azonban, háromszor keményen,
Mert a szobahölgyek már aludtak mélyen;
Titkába nem akart beavatni nőket,
Azért este mindjárt elküldötte őket.
„Így látott a bajnok” folytatá gerjedten,
„Karcsu derekamat páncéllal öveztem.
Rút sisak borítá szép hajfürteimet,
Elfödé homlokom és képemből kivett.
„Hadd lásson egyszer még. Hadd lásson engemet
Amikor magam is hiszem szépségemet:
Gazdag öltözetben, mely ékszertül ragyog,
Melyben én a hölgyek királynéja vagyok.
„Ha! mily élvezet lesz... majd midőn a vitéz
A halál szemébe összeroskadva néz.
Széttekint segélyért s csak a bakót látja,
Mint villog kezében irgalmatlan bárdja;
„Majd, midőn kezeit ég felé emeli,
De az imádságnak egy szavát sem leli,
Ajka értelmetlen zagyvalékot rebeg.
Szólítja gyermekit, de nem láthatja meg:
„Ah! mily élvezet lesz akkor megjelennem,
Új menyasszonyának nyoszolyója lennem:
Hadd érezze szíve, összehasonlítván,
Mit nyert a halálban, és mit veszte bennem.
„S majd midőn lelkének elnyomott lángjai
Önmegátkozásban fognak kirontani -
És az élet sem kell, ha nem nyer szerelmet:
Akkor dobni gúnnyal a hideg kegyelmet.”
Most közelgni hallván felrettent hölgyeit,
Árnyékba fordítá kisírott szemeit,
Mert nem akará, hogy megsejtsék a nyomot,
Dúló könnyek árja melyet arcán hagyott.
Páncéla kapcsait velök megoldatá,
Legszebb kösöntyűit, ékszerét hozatá,
Köntöst válogatott, s öltözék gazdagon,
Hogy hódítást tegyen mindjárt... a vérpadon.
A vérpad fennáll már. Egyszerű valami,
Melyről semmi szörnyűt nem lehet mondani:
Négyszegű pad, egypár lépcsőig emelve,
Lépcseit és magát födi vérszin kelme.
Rajta áll a bakó, némán és mereven,
Mintha nem is volna érző és eleven;
Olyan ottálltában, mint egy vérbe mártott
Kőszobor, mely visel hosszu fényes bárdot.
A teremnek fala merevül fekete:
Sötétebb időknek munkája lehete,
Mikor mintegy házi szükségnek tartatott,
S ily célokra, mint ma, többször használtatott.
Ajtaja kettő van: közepen és balra,
Emennek ablaka fátyollal takarva,
Amaz kettős ajtó, a folyosóra ki, -
Keményen csukódvák egymáshoz ajaki.
Nyilnak most. A bakó megmoccan és figyel,
Arra tekint apró fényes szemeivel,
Látja jőni Kádas megett a bajnokot,
Kit hat erős szolga fegyver közé fogott.
A hős arca nyugott, léptei szilárdak
Legrövidebb útján a szörnyű halálnak,
Viselete komoly, elszántsága erős,
Mely a félelemmel távol sem ismerős.
És ha választani jőne egy idegen:
Melyik ezek közzül aki halni megyen,
Változékony arcról vetve hozzá, talán
A bakót magát is inkább választaná.
Midőn a kis csapat a vesztőpadig ért,
Kádas megszólítá kérőleg a vezért:
„Ím, látod a pallost; ez nem játék, lovag;
Ne erőszakold ki tőlünk halálodat.
„Még nem volna késő; nem kerül egyébbe:
Egy ajkmoccanásba, egy hitvány igébe,
Hogy élet, szabadság, hatalom, szerelem -
Nagyobbá mint valál s boldogabbá tegyen.
„Hisz’ szabadságodnak van-e illőbb ára
Mint a szabadságnak kelned oltalmára?
Miért még akkor is ez árt sokallanod,
Ha Szécsi Máriát fölöslegül kapod?
„És vajon e hölgyet mikép győzheted meg
Tiszta szándokárul ajánlt szerelmednek,
Ha az áldozattal ekkép fösvénykedel,
Midőn nem bűnre készt, sőt erényt követel?
„Bizony, hidd el nékem, kiomolhat véred,
S asszu hamvaidból kihalhat a féreg,
Mégsem hiszi ő, hogy e vakmerő tettet
Nem váráért, hanem szerelemből tetted.”
Mondott volna Kádas akármit egyebet,
Veselényi szívén nem vágna uj sebet,
Sebjei, amelyek előbb fakadának,
El vannak zsibbadva, és többé nem fájnak.
Megszokta volt immár a halálnak képét,
Kezde lassan-lassan kötni vele békét;
Sőt, mint rossz számoló tévedésből a kárt,
Nyereségnek kezdte számítni a halált.
Minek éljen? ugymond, mi öröme benne?
Élete ezentúl csak gyalázat lenne;
És a szabadsággal, nyerne bár, mit érne?
Csúfos hadi törvényt vonnának fejére.
Így - midőn hűségét halállal pecsétli,
Annak tisztaságát a világ nem kétli,
Legnagyobb vétkéül vak szerelmét rója,
Hogy oly könnyen hajlott az asszonyi szóra.
Sőt szerelme - oh szív csudás önzései! -
Édes bosszut hitt a halálban rejleni:
Méreg-édes bosszut, hogy, ha neki vége,
Gyötri majd a hölgyet kisértő emléke.
Ily gondolatokból veve nyugasztalást
És ilyen alakban szokta meg a halált;
De száz rémarca van e rút szörnyetegnek:
Mást mutat, ha egytől a szív nem ijed meg.
Iszonyúvá lön most, Kádas szavaira.
Tehát mégsem hinné szerelmét Mária?
Hát csak rajtavesztett kalandornak veszi,
Ki mindezt csupán a vár fejébe teszi?
Ím meghal, anélkül, hogy akiért elvész,
Hígye, méltányolja, tisztelje szerelmét!
Oda lesz, mint olyan levélnek írati,
Melyet olvasatlan éget el valaki!
És meghal anélkül, hogy legördült feje
A kegyetlen nőben szerelmet költene,
Szerelmet, mely annak, halál órájaig,
Bosszút teremjen: a megbánás kínjait.
De mit tegyen hát most? megszegje a hitet,
Melyet zászlajának hűségére letett?
Elfogadja ez egy gyalázatos útat,
Melyen szerelmének céljához eljuthat? -
E gondolat kellett, hogy csüggedő lelke
Nagyságát, erejét ujfent visszanyerje;
Arca elszántságot öltözék magára...
Rendületlen hágott a vérnek padára.
Szóla ott, bal kezét megfeszítve mellén,
S jobbját ünnepéllyel ég felé emelvén:
„Bizonyságom Isten, aki ottfenn lakik,
Mily igen szerettem... amaz egy valakit.
„De ha nem elégli amit eddig tettem,
Ha kevésli amit zálogul vetettem:
Szép szabadságomat, reménydús éltemet -
S áldozatul kéri ép becsűletemet:
„Úgy, bár jogtalanul vett is rajtam erőt,
- Miért tiltakozom Isten s világ előtt -
Áldozatul inkább életemet adom...
Mely szerelme nélkül úgyis rideg, vadon.”
Azzal térdre hullva könyörög magában,
Istennek ajánlja lelkét egy fohászban;
- Méltóság van arcán, nyugott, lelkigható -
És szól erős hangon: „Most vágj, ha mersz, bakó.”
De a bakó nem vág... bámul meglepetve:
Suhogó selyemben hölgyalak siet be,
Melyen a legtisztább, a legszebb nőiség
Királyilag űli diadalünnepét.
Szenvedély-ragadtan siet a vérpadra,
Megáll a hős előtt, és szól kezet adva:
„Vitéz, vedd jobbomat... csudát tesz erényed:
Pártomat elhagyom, hogy kövessek férjet.”
Veselényi fölnéz, hallja e szavakat,
Szeme, szíve, vére, elméje elakad,
Remegő kezében érzi a hő kezet:
Összefoly lelkében remény, emlékezet.
Megtapintja fejét, mintegy kételkedve,
Hogy élő embernek ily álma lehetne:
Hát majd, ha föleszmél hogy való amit lát,
Megbirja-e szíve üdvének rohamát?
Nem birta volna meg földi gyarló kebel,
Hogy ily boldog legyen s mégse repedjen el,
Mégse váljon mennye küszöbén semmivé,
Csak az oly erős, mint a Veselényié.
Eldobá a multat kínzó álom gyanánt
A valóért, melyet a jelenben talált,
S gyötrelme feloszlott e pár feddő szóba:
„Oh Mária, miért e kegyetlen próba!”
A hölgy elpirult a feddő szemek előtt,
Mosolygva emelte föl a térdepelőt:
Fölkelt Veselényi, a délceg levente,
S tündöklő aráját szívéhez ölelte. -
Nem esett inyére az öreg Mártonnak,
Hogy a dolgok itten ilyeténkép folynak,
Bosszusan vakarta üstökének helyét,
Köszörülte torkát és csóválta fejét.
Végre nem állhatta hogy ki ne fakadjon:
„Asszonyom” zsémbele, „ez igen jól vagyon,
Igen szépen vagyon, én megnyugszom benne,
Ha nem nyugonnám is, tudom egyre menne.
„De talán jó volna megkérdeznéd elébb:
Ha belé egyez-e Muránybeli nép,
Hogy a várt, melyet ők védnek, más kézre add
S vele ráadásul őket mint juhokat.
„Mert, bár tied a vár, az őrség is tiéd,
De Rákóczi birja a katonák szivét:
Csak egy lázasztó kell... aztán ki bir velek?
Isten óhat ugyan, de én nem felelek.”
Szóla és megindult, távozni akarván,
Hanem Veselényi megragadta karján:
„Itt maradsz,” mennydörgé, „te itt fogsz maradni,
A többi nép alszik, nem ér rá lázadni.
„Hűséges szolgáid ezek itt, asszonyom...?
Mint ura e várnak, nektek parancsolom,
Fegyver közzé mindjárt e vén árulóval
S le kell vágni, ha zajt ütne csak egy szóval.
„Addsza kardod, öreg, arra szükségem lesz:
Vissza kell sietnem váró seregemhez;
Jó erős a hágcsó: ha megbirt engemet,
Mért ne birna meg egy csapat emberemet.”
Mária csudálva nézett jegyesére;
De bezzeg kihült a szegény Kádas vére,
Kit a hajduk s bakó, mint hiv új cselédek,
Fegyver alá venni legott sietének.
Nem birta megoldni a kard szíjazatját,
Rajta járt a keze, mégsem lelte csatját,
Megtalálta végre, búsan kipeckelé
S fanyalogva nyujtá Veselényi felé.
De az másra figyelt: hirtelen valami
Lábak topogása kezde hallatszani:
Megnyilt a nagy ajtó és rajta bejöttek
Solymosi, Vadászi, Gábor Pál és többek.
A derék Solymosi bosszut állva vetett
A vezérre győztes, büszke tekintetet:
„Uram vezér, téged szabadítni jövénk:
Jer velünk, szabad vagy, a vár pedig miénk.”
Veselényi alig mert hinni szemének
Amint hű vitézi begyülekezének;
Meglepetve kérdé: az égből estek-e,
Vagy honnan teremtek ily váratlan ide?
„Nem az égből estünk” vén Solymosi felel,
„Inkább mély pokolbul vergődtünk ide fel...
Ámbár, amint sejtem, már szükségtelenül.
De hisz elbeszélnem semmibe sem kerül.
„Nem sokat ér, ha vén, ez az emberféle,
Másnak és magának van csupán terhére,
Sokat fekszik, mégis keveset alhatik, -
Tán, mivel majd ráér az itéletnapig.
„Kehel-kahol mindig; itt is fáj, ott is fáj,
Hol egyik, hol másik nyilallás kezdi rá,
Sebje, amit egész éltében felszedett,
Meg-meg újul, mint a fájós emlékezet.
„Az álom szép leány; a vén nem kell neki,
Irtózva fut tőle, hiába kergeti:
Ellenben az ifjat ölébe fogadja,
S arcát símogatván szépen elaltatja.
„Rajtam is ugy történt. Vén szemem, hiába
Hogy oly sokat nézett élte világába,
Nem akart alunni tegnap egy mákszemnyit,
Soká nézte fájva a fekete semmit.
„Fölkelék tehát és mentem a mezőre,
Ott vártam az álmot egy part megé dőlve,
Láttalak, vezér, a vár felé sietni,
Unatkoztam úgyis, kedvem jött követni.
„Messziről kisérlek, fel a várig épen;
Hallom a siket zajt a rés közelében;
Gondolám: vigan megy ottfenn a lakoma!
De az ördög benne a násznagy, a koma.
„Inam szakadtában sietek lefelé:
Vadászit az Isten útamba rendelé,
Így s így van a dolog, elbeszélem neki:
»Megmondtam« kiált ő, »hogy most nyakát szegi!«
»De, bajtárs, az idő,« mondok, »igen drága,
Egy pillanat is sok a sopánkodásra,
Ott a kötélhágcsó, készen vár bennünket...
Vagy rabbá hagyjuk-e lenni vezérünket?«
„Azonnal Feketét küldjük siettébe:
Vezesse hadunkat fel, a vár elébe;
Kis csapatunk pedig némán indul, halad,
Mint fellegek árnya, mely a mezőn szalad.
„Csakhamar rálelünk a kötélhágcsóra,
Feljutunk a hosszu régi folyosóra,
Ott bevárjuk egymást és nyugodva késünk,
Míg lecsillapodik fáradt pihegésünk.
„Most hol keressünk fel - az volt a bökkenő -
Hogy zajt, verekedést ne idézzünk elő?
Lármát kiált az őr, ez éji vészkakas:
Kibúnak a baglyok, s fogva marad a sas.
„A kakasnak kell hát előbb szegni nyakát,
Hogy ne háborítsa a csendes éjszakát;
Titkon elfoglalni minden őrhelyeket,
Fegyver alá venni az őr vitézeket.
„Úgy lett: az őröknek elnémúla nyelve,
Megnémítá azt a halálnak félelme.
És most nagy fordítást tenne e kis csapat...
- De, sejtem, nagyobbat tettél, uram, magad.”
Nem várta a hős, hogy végződjék a beszéd,
Megrázta erősen az ősz bajnok kezét,
A jobbot; - szabadon lévén pedig a bal,
Letörlé az öreg hév könnyeit avval.
Ekkor Veselényi, a vitézek felé
Nyájasan fordulva, szavát fölemelé:
„Bajtársak! a hajnal, mely imé ott derül,
Emlékezetes lesz Murány hőseirül.
„Tettetek dicső, de én is követelem
Hogy babérotokat megosszátok velem:
Ki ily erősségnek lettem hódítója,
Mikép...? Isten annak a megmondhatója.”
Szóla, s elhagyandó a rémség tanyáját;
Jobb karjára fűzte mosolygó aráját:
Megnyilt minden lélek, megnyilt minden ajak,
S a szép párnak öröm-éljent riadtanak.
Csak az öreg Kádas, csak ő áll ott félre,
Nézvén szomorúan a nemes vezérre,
Ott tartá, leoldva, fegyverét kezében
S mindenféle dolgot forgatott eszében.
„Uram, ha már igy van” megszólala végre,
„Hagyd ez ócska vasat felkötnöm helyére;
Már kopott: de van még belőle valami,
Hűségem irántad megbizonyítani.”
„Kösd fel” mond a vezér, vállát veregetve.
„Kösd fel, öreg,” monda Mária nevetve,
„Most legyőzeténk, de csak azért hódolunk,
Hogy biztosabb legyen egykor diadalunk.”
Távoztak. Lenn pedig megperdűl a dobszó,
Harsog hahotával a réz tárogató,
Felriad az őrség... markában fegyvere:
De nem viaskodni, hódolni jön vele.
És mire a napnak felkelő sugára
Röptében pihenni száll magas Murányra,
Csattogó zászlókat, mint győzelmi jelet,
Lobogtat a hűs szél a nyilt kapuk felett.
Pénteki nap lévén mely reájok viradt,
Nem ültek menyegzőt e baljós nap miatt.
Murányt Veselényi két éjen, két napon
Megrakta Fülekről éléssel gazdagon.
Harmadnap a völgyet hadsereg telé be:
Rákóczi zászlai, Illyésházi népe,
Fenn mozsarak zúgtak s tomboló vitézek
Termetes kupákkal leköszöngetének.
Néz föl Illyésházi, fölnéz keseredve,
Nem jön az áldomást elfogadni kedve:
Mély völgyén Muránynak, mint tolvaj, elhalad,
Meg sem áll hadával, a büszke vár alatt.
